I. al-Mutaszim abbászida kalifa

Abú Iszhák Muhammad al-Mutaszim (Anatólia, Zapetra, 794 – Mezopotámia, Szamarra, 842. január 5.), Hárún ar-Rasíd fia volt az Abbászida-dinasztia nyolcadik kalifája (uralkodott 833-tól haláláig). Melléknevének (al-Mutaszim) jelentése: [Istenhez] ragaszkodó, [Istent] védelmező. Féltestvérétől, al-Mamúntól örökölte a trónt. Nevéhez fűződik az új főváros, Szamarra megalapítása és az új típusú, zömmel rabszolgákból álló hadsereg létrehozása, valamint az utolsó, kalifa vezette bizánci hadjárat.

Útja a trónig

Hárún ar-Rasíd és egy török ágyasának gyermeke volt. Apja 809-es halálakor a Bizánci Birodalom ellen kialakított határvédelmi övezet (az Avászim és Szugúr) élére nevezte ki. Fivérei, al-Amín és al-Mamún polgárháborújában nem vett részt, majd ez utóbbi udvarában komolyabb szerepet játszott. Többször vezette a mekkai zarándoklatot, illetve különböző lázadások leverésében is kitűnt, így a háridzsiták vagy az egyiptomi felkelők ellenében. 830-tól kezdve bátyja és unokaöccse, al-Abbász oldalán harcolt a bizánciak ellen. 833-ban al-Mamúnt egy hadjáratán érte a halál Kilikiában, mire öccsét kiáltották ki uralkodónak.

Kalifátusa

Új hadsereg, új főváros

Al-Mutaszim idején komoly változás következett be a hadsereg vonatkozásában. Már al-Mamún korlátozta megbízhatatlannak tartott arabok besorozását, így a seregben a horászániak váltak meghatározóvá. Ez azonban al-Mutaszim számára nem volt kívánatos állapot, mivel al-Mamún egyúttal Horászánt örökös emírségként támogatóinak, a Táhiridáknak adta, akiknek így veszélyes önállósága és befolyása lett mind a fővárosban, mind az iráni területeken. Al-Mutaszim ezért olyan döntést hozott, amely a későbbiekben mindvégig meghatározta az iszlám világ történetét: rabszolgahadsereget állított fel. A koncepció szerint fiatal, pogány rabszolgákat (gulám, többesszáma gilmán) vásároltak, akiket aztán a kalifa iránti erős hűségre, illetve az iszlámra neveltek. Az új katonák főleg Közép-Ázsia törökjei, illetve kisebb mértékben a Kaszpi-tengertől délre élő, még pogány dajlamiak közül kerültek ki. Ezek a népek lovasíjászatban jeleskedtek elsősorban.

Az új és régi erők természetesen azonnal konfliktusba kerültek egymással, illetve a bagdadi lakossággal. A kalifa jobbnak látta, ha távol tartja új, még át nem politizált seregét a hatalmas metropolisztól, ezért az állami adminisztráció és a hadsereg számára új fővárost építtetett Bagdadtól mintegy 125 kilométerre északra, Szamarrát. Ez 836-tól 892-ig maradt a kalifátus központja, amikor elhagyták; Bagdad azonban mindvégig megőrizte kulturális és gazdasági főségét.

Felkelések

Trónra lépve al-Mutaszim első dolga volt a frissen meghódított Tüanát feladni, hogy erejét a veszélyes azerbajdzsáni lázadó, a 816 óta Kurdisztán felé terjeszkedő, több kalifai sereget megverő Bábak ellen küldje. Bábak hurramita mozgalmában vallási újítóként is fellépett, de leginkább a mazdakita ellenállásról beszélhetünk, amit Bábak terrorisztikus eszközökkel terjesztett az északnyugat-iráni hegyvidéken.

A kalifa fővezére a transzoxániai előkelő, az al-Mamún idején már többször bizonyító Afsín volt, aki több éves kitartó harccal 837-re tudta csak felszámolni a vallási színezetű mozgalmat. Bábakot a kalifa jelenlétében, különös brutalitással végezték ki 838-ban. Rövidesen ugyanerre a sorsa jutott a 838–839-ben Transzoxániában fellázadó Mázjár is, a helyi táhirida emír, Abdalláh leverte mozgalmát. A Táhiridák egyúttal ürügyet találtak riválisuk, Afsín befeketítésére, akit azzal vádoltak meg, hogy ellenük még Mázjárt is hajlandó volt támogatni. A hadvezért így röviddel a bizánci hadjáratot követően bebörtönözték, és 841-ben a kalifa parancsára kivégezték.

Az utolsó bizánci hadjárat

Bábak leverését követően az uralkodó ugyanis úgy döntött, hogy Bizáncra támad – ürügye az volt, hogy számos hurramita menekült Bizáncba, köztük egy bizonyos Naszr, aki a Theophobosz néven szép katonai karriert futott be Theophilosz udvarában, és még a császár anyósát is feleségül vehette. A kalifa lekötöttségét kihasználva 837-ben a bizánciak több határmenti erősséget elfoglaltak, így Meliténét, Szamoszatát és a kalifa szülővárosát, Zapetrát.

Válaszul a Bábakot legyűrő al-Mutaszim 838-ban a korábbiaknál nagyobb arányú offenzívát indított, ráadásul ezúttal nem a határokon, hanem a bizánci területek belsejében zajlott a háború. Az al-Afsín vezette arabok július 22-én Dazimon mellett szétverték a Theophilosz vezette görög sereget, és megszállták Ankürát. A másik, személyesen a kalifa vezette hadsereg augusztus 12-én bevette Amoriont. Az erődként és a bizánci dinasztia szülővárosaként egyaránt jelentős város 30 000 lakóját bosszúból lemészárolták vagy rabszolgának adták el. A helyzet olyan fenyegetőnek tűnt, hogy Theophilosz a híradások szerint Frank Birodalomtól és Velencétől, sőt a hispániai Omajjádoktól akart segítséget kérni. Erre azonban végül nem volt szükség, mert az arab had hamarosan visszavonult.

A váratlan visszafordulás oka az új hadseregstruktúrában keresendő. Ebben az offenzívában már részt vettek mind az arab, mind a horászáni, mind a török erők. A fényes győzelmet követő gyors visszavonulást az magyarázza, hogy a régi haderő pozícióikat féltő tisztjei összeesküvést szőttek, melynek élére al-Abbász, a kalifa unokaöccse állt volna, ám passzivitása és a résztvevő tisztek közti ellentétek miatt al-Mutaszim gyorsan felgöngyölítette a konspirációt, és al-Abbászt hamarosan halálra éheztették. Hatalmát biztosítandó a kalifa jobbnak látta hazatérni, és ezzel véget ért az utolsó nagy arab támadás Bizánc ellen.

Vallási és kulturális élet

Vallási tekintetben al-Mutaszim a bátyja által felkarolt mutazilita törekvések folytatója volt, és annak érdekében, hogy annak nézeteit hivatalossá tegye, továbbra is fenntartotta az inkvizíció (mihna) működését. A vallástudósok egy része azonban a később külön madzhabot megalapozó hadísztudós, Ahmad ibn Hanbal vezetésével kitartóan ellenállt a központi hatalom megerősítését célzó törekvésnek. A síiták erre az időre viszonylag elcsendesedtek, ráadásul al-Mamún igyekezett magához kötni őket először Alí ar-Ridá örökösi kinevezésével, majd annak halálát követően fia, Muhammad al-Dzsavád és lánya összeházasításával. Al-Mutaszim alatt Muhammad imám a fővárosból visszatért a Hidzsázba, ám 835-ben meghalt – állítólag a kalifa felbújtására megmérgezték.

Az al-Mamún által alapított Dár al-Hikma, azaz Bölcsesség Háza továbbra is működött. Hunajn ibn Iszhák szellemi műhelye számos értékes filozófiai, orvos- és hadtudományi munkát ültetett át arab nyelvre. A jeles filozófus és természettudós, al-Kindí szintén itt dolgozott, de a kalifa rábízta fia, al-Vászik nevelését is. Az uralkodó egyébként Abu Tammámot választotta udvari költőjéül, aki a később utódainál hasonló pozíciót betöltő al-Buhturít uralkodása végén vezette be a bagdadi elit köreibe. Szintén az udvarhoz kapcsolódott a kiemelkedő prózaíró, al-Dzsáhiz, aki követte Szamarrába az uralkodót.

Halála, öröksége

Al-Mutaszim 841 őszén megbetegedett, és a gondos kezelés ellenére 842 januárjában elhalálozott. A trónon fia, Hárún al-Vászik követte, aki folytatta vallási politikáját. A hadseregreform a várt pozitív következmények helyett katasztrofális hatással volt a kalifátus későbbi történetére. Ennek előszele már al-Mutaszim idején megmutatkozott a 838-as hadjárat gyors befejezése miatt. A későbbiekben a katonaságon belüli ellentétek a rendszer destabilizálódásához vezettek, és néhány évtized múlva a török hadsereg gyakorlatilag átvette a hatalmat a tőlük mindinkább uralkodók felett, végzetes csapást okozva a kalifátusnak.

Külső hivatkozások

• The Cambridge History of Islam, I/A kötet. Szerk.: P. M. Holt, Ann K. S. Lambton, Bernard Lewis.
• Lapidus, Ira M.: A History of Islamic societies. Cambridge University Press, 1988.
• Cahen, Claude: Az iszlám a kezdetektől az oszmán birodalom létrejöttéig. Budapest, Gondolat, 1989.

Elődje:
{{{előző}}}

Kalifa
833 – 842

Utódja:
{{{következő}}}