Wikipédia

Gnú

emlősnem
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. július 15.

A gnú (Connochaetes) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjába tartozó nem.

Gnú
Evolúciós időszak: Kora pleisztocén - jelen, 2,5–0 Ma
↓
Fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou)
Fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou)
Csíkos gnú (Connochaetes taurinus)
Csíkos gnú (Connochaetes taurinus)
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria)
Csoport: Eutheria
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Csoport: Scrotifera
Csoport: Ferungulata
Csoport: Patások (Ungulata)
Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla)
Csoport: Ruminantiamorpha
Alrend: Kérődzők (Ruminantia)
Alrendág: Pecora
Öregcsalád: Bovoidea
Család: Tülkösszarvúak (Bovidae)
Alcsalád: Tehénantilop-formák (Alcelaphinae)
Brooke, 1876
Nem: Connochaetes
Lichtenstein, 1812
Elterjedés
Elterjedési területük (a kék terület a csíkos gnúé, a sárga a fehérfarkú gnúé, míg a barna területen mindkét faj előfordul)
Elterjedési területük (a kék terület a csíkos gnúé, a sárga a fehérfarkú gnúé, míg a barna területen mindkét faj előfordul)
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Gnú témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Gnú témájú kategóriát.

A gnú nevű emlősnem csak egyike a számos antilopnemnek, mely manapság létezik. Mivel a tülkösszarvúak családjának részei, a gnúk közelebbi rokonságban állnak a tulkokkal, kecskékkel és birkákkal. Eme emlősnem mindkét faja afrikai származású, illetve előfordulású. A fosszilis anyagok alapján a kutatók úgy vélik, hogy a két faj körülbelül 1 millió éve vált szét, kialakult az északibb csíkos gnú és a déli elterjedésű fehérfarkú gnú. A legelső gnúra emlékeztető állat körülbelül 2,5 millió évvel ezelőtt jelent meg, a pleisztocén kor elején. A csíkos gnú megmaradt az ősgnú eredeti élőhelyén, az alakját, kinézetét is megtartotta majdnem változatlanul; ettől eltérően a fehérfarkú gnú délre húzódott és tovább változott, ezzel jobban alkalmazkodott az ottani körülményekhez. A két faj fő megkülönböztető jelei: a szőrzet eltérő színezete, valamint a szarv hegyének iránya; a csíkosé oldalra mutat, míg a fehérfarkúé előbbre.

Kelet-Afrikában a csíkos gnú a legelterjedtebb zsákmányállat, úgy a ragadozók számára, mint a vadászok számára is. Egyes állományai évszakonként nagy vándorutakat tesznek a jobb minőségű legelők felkutatásának érdekében; ettől eltérően a déli rokona kevésbé vándorló. Mindkét fajnak az esős évszak végén kezdődik a szaporodási időszaka, és mind a kettőnél rövid ideig, csak néhány hétig tart. A borjaik születésük után nemsokára lábra állnak és szaladni is tudnak; a teheneket követve a csordákon belül. Úgy a fiatalokból, mint a felnőttekből áldozatul esnek a helybéli ragadozóknak. A gnúk gyakran más antilopokkal vagy zebrákkal társulnak biztonsági okokból; a több szem többet lát elve alapon. A gnúk és más szavannabeli növényevő állatok a páviánok (Papio) figyelmeztetőkiáltásaira is reagálnak. Ezek a párosujjú patások számos turistát vonzanak magukhoz, ami jelentős gazdasági hasznot eredményez a helybéli embereknek; azonban negatív következmény, hogy versengenek az ember szarvasmarháival a legelőkért, továbbá több betegséget és élősködőt is átadhatnak a házi jószágoknak. Az állományaikat néha felkeresik az orvvadászok is; de mivel sok állomány rezervátumokban, valamint magán vadasparkokban és farmokon él, e fajok világszintű megmaradása nincs veszélyben. A fehérfarkú gnút a 19. század végén majdnem teljesen kiirtották, azonban sikerült időben megmenteni. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) mind a két gnúfajt Nem fenyegetett fajnak minősíti, mivel az állományaik sokfelé élnek és jól szaporodnak.

Rendszerezésük és evolúciójuk

szerkesztés

A nembe az alábbi 2 élő faj és 2 fosszilis faj tartozik:

 
Habár mindkettő gnú, e kettőt...
 
... első látásra meg lehet különböztetni

A gnúnem a tülkösszarvúakon belül a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjának tagja, tehát a legközelebbi rokonai a Alcelaphus- és a Damaliscus-fajok; megemlítve a vörös tehénantilopot (Alcelaphus buselaphus), a közönséges lantszarvúantilopot (Damaliscus lunatus) és a vadászantilopot (Beatragus hunteri).[1] Az első európaiak, kik gnúkat pillantottak meg, holland telepesek voltak. Ők az 1700-as években elsőként érték el Dél-Afrika belső területeit. Mivel az addig nem ismert gnúk teheneknek tűntek nekik, elnevezték „vadökörnek” vagy „vadszörnynek”, azaz wildebeest-nek; az angolok ezt a megnevezést használják ma is. Emiatt a két gnú közül a fehérfarkúról szerzett hamarább tudomást a nyugati világ. A csíkos gnút jó fél évszázaddal később, az 1800-as évek elején fedezték fel.[2]

A 20. század elején Kelet-Afrika területén leírtak egy gnúfajt Connochaetes albojubatus néven. 1914-ben a gnúnak két különböző fajtáját különítették el: a Gorgon a. albojubatus-t, melyből később a keleti fehérszakállú gnú (Connochaetes taurinus albojubatus) nevű alfaj lesz, és a G. a. mearnsi-t, melynek alapján a nyugati fehérszakállú gnút (Connochaetes taurinus mearnsi) írják le. A kettőt 1939-ben összevonták a Connochaetes taurinus albojubatus megnevezésű fajtába. A 20. század közepén még mindig két típusú gnú volt számon tartva: a Gorgon taurinus hecki és a G. t. albojubatus.[2] Végül az összes gnút két különálló fajra, azaz a mai elismertekre – fehérfarkú gnú és csíkos gnú – osztották fel. A csíkos fajt hamarább külön, a Gorgon nembe sorolták be,[3][4] míg a fehérfarkúnak megmaradt a Connochaetes. Manapság viszont a csíkos fajt is Connochaetes-nak tekintik.[1]

A mitokondriális DNS-vizsgálatokból ítélve a két gnúfaj körülbelül a pleisztocén közepén, azaz 1 millió éve vált ketté, vagyis azóta külön, önálló fajok.[5] A kutatók 2%-os változási rátát számítottak ki.[4] A különböző adatok szerint nem azért váltak szét a gnú fajok, mert egymásnak vetélytársai voltak, hanem mert mindegyikük különböző ökológiai fülkét választott magának.[6]

A 2,5 millió éves csíkos gnú, vagy legalábbis a rá hasonlító állatmaradványok eléggé elterjedtek. Fosszilis maradványokat találtak a Johannesburgtól északra fekvő, Cradle of Humankind (Az emberiség bölcsője) nevű barlangos térségnél. További, fosszíliákban gazdag lelőhelyek: Elandsfontein, Cornelia és Florisbad.[7] A legősibb fehérfarkú maradványokat az Oranje Szabadállam-i Cornelia nevű város melletti kőzetekben találták meg; becslések szerint ezek a kövületek körülbelül 800 ezer évesek lehetnek.[6] Manapság a csíkos gnúnak 5 alfaját tartják számon, míg a délen élő fehérfarkú gnúnak nincsen megnevezett alfaja.[8]

Genetikájuk és hibridjeik

szerkesztés

A gnúk kromoszómáinak diploid száma 58.[9] A kutatók egyaránt tanulmányozták a bikák és tehenek kromoszómáit is. A tehenek esetében egy pár nagy méretű szubmetacentrikus kromoszóma kivételével az összes többi acrocentrikus. A bikák kromoszómáinak esetében metafázisos kutatásokat végeztek; a tudósok ebből megtudták, hogy a bikáknak nagy szubmetacentrikus kromoszómái vannak, egyébként a többi a tehenekéhez hasonlóan acrocentrikusak. Az X-kromoszóma nagy acrocentrikus, míg az Y-kromoszóma nagyon apró.[10][11]

Mivel viselkedési és elterjedési szempontból a két gnú igen eltér egymástól, a szabad természetben történő hibridizáció igen ritka, bár a fogságban tartott, vagy ugyanabba a rezervátumba, vadasparkba zárt állatok között megtörténik.[12] A hibrid példány (az öszvértől eltérően, mely a ló és házi szamár ivarképtelen leszármazottja) általában ivarképes. A Dél-afrikai Köztársaságban lévő Spioenkop Dam Nature Reserve nevű vadasparkban végzett kutatások azt mutatták, hogy ezek a hibrid állatok testi rendellenességekben szenvedhetnek; ezek a rendellenességek a fogakban, a szarvakban és a koponyát összetevő egyes csontokban – wormian csontok – nyilvánulnak meg.[13] A hibrid nagyobb méretű lehet a szüleinél. További betegségei: a fül felépítésének egyes elferdülései, valamint az összeforrt orsócsont (radius) és singcsont (ulna).[14]

Nevük

szerkesztés
 
Martin Hinrich Carl Lichtenstein, aki elsőként írta le, illetve nevezte meg ezt az emlősnemet

A gnú emlősnem tudományos neve a Connochaetes. Ezt a megnevezést 1812-ben, Martin Hinrich Carl Lichtenstein német orvos, természettudós és kutató alkotta meg.[1][15] Ez a megnevezés görög eredetű; κόννος (kiejtése: kónnosz) = „szakáll”, és χαίτη (kiejtése: khaítē) = „lógóhaj”, „sörény” szavak összevonásából jött létre.[16] A „gnú” név, amelyen ezeket az állatokat világszerte ismerik, a délnyugat-afrikai koiszan nyelvekből származik, és ezeknek az állatoknak a neveit jelenti. Más vélemény szerint a „gnú” szó a T'gnu-ból ered, mely nama nyelven eme antilopok bikáinak hangkiadására utal, „gé-núú”.[17] Egy harmadik vélemény szerint a „gnú” szanok nyelvén a fehérfarkú gnú megnevezése, azaz a !nu, azonban az angolok gnúnak hallották, illetve értelmezték.[18] Az angol neve, a „wildebeest”,[19][20][21] holland eredetű, és „vadszörnyet”, vagy „vadmarhát” jelent.[22][23][24]

Előfordulásuk

szerkesztés

A gnúfajok előfordulási területei a Szahara sivatagtól délre eső Kelet-Afrika és Dél-Afrika, északnyugatra pedig egészen Angoláig. A fehérfarkú gnú csakis eme emlősnem legdélebbi területein fordul elő. A korábbi, eredeti élőhelyei a Dél-afrikai Köztársaságban, Lesothóban és Szváziföldön voltak, manapság viszont ott már csak rezervátumokban és magán vadasparkokban található meg; mivel a 19. század végére az ember szinte kiirtotta. Manapság mind a három, eredeti területén fekvő országba visszatelepítették, továbbá Namíbiába is, ahol életképes állománya jött létre.[25] A természetes élőhelyei a nyílt füves puszták, akár a dombvidékeken is, valamint a Karoo bozótosa. A hegységekben 1350-2150 méter magasra is felhatol.[26] A fehérfarkú gnú, amikor még szabadon kószálhatott, a száraz telet a magasföldeken, míg a nedves nyarat a Karooban töltötte. Mivel a fajt majdnem kiirtották, és a megmaradt példányok és azok leszármazottai fogságban élnek, a történelmi vándorutak, illetve vándorlások eme gnúfaj körében megsemmisültek.[27]

A csíkos gnú elterjedési területe a fehérfarkúéhoz képest sokkal nagyobb. Magába foglalja Kenya, Tanzánia, Botswana, Zambia, Zimbabwe, Mozambik, a Dél-afrikai Köztársaság, Szváziföld és Angola területét. Malawiból, ahol korábban előfordult, kiirtották, úgyszintén Namíbiából is, de ahová sikeresen visszatelepítették. Ez az állat a rövid füvű, bozótosokkal szegélyezett és néhol Vachellia és egyéb efféle fákból álló ligetekkel rendelkező szavannákat kedveli. Kerüli a túl száraz és túl nedves területeket. A fehérfarkútól eltérően, mely a nyíl területeket kedveli, a csíkos faj bozótosokban és ligeterdőkben is megtalálható. Ha nincs választása, akkor a félsivatagokban és az árterületeken is megél.[26] Kelet-Afrikában a csíkos gnú a legtöbb példánnyal és biomasszával rendelkező, nagytestű emlősállat.[28] Embernek és számos ragadozó állatnak az egyik fő zsákmánya. Amellett, hogy létszáma meghaladja a millió főt, ez az állat arról vált közismertté, hogy nagyméretű vándorutat tesz meg a tanzániai Serengeti Nemzeti Parkból a kenyai Masai Mara Nemzeti Rezervátumba és vissza. Egy másik vándorló állománya a zambiai Liuwa Plain Nemzeti Parkban található.[29]

Megjelenésük

szerkesztés
 
A fehérfarkú főleg barna, ...
 
... de fekete is lehet, ...
 
... míg a csíkos szürke színű, és hátának eleje függőlegesen csíkozott

Mindkét állat párosujjú patás, hegyes és görbe szarvval, valamint a szürkéstől és sötétbarnától egészen a feketéig terjedő szőrzet színezettel. Első ránézésre inkább a szarvasmarhákra, semmint az antilopokra hasonlítanak. Mind a két gnú esetében a bikák nagyobbak a teheneknél. Az elülső testrészük, a fartól eltérően erőteljesebb és szélesebb felépítésű. A gnúk orrnyergén és homlokán sötétebb szőrpárna található. Egyes csíkos gnú alfaj sörénye lelógó, míg másoké, és a fehérfarkú gnúé felálló. Mindkettőnél a farok lófarokszerű, azonban a délié szálasabb és fehér, míg a másiké fekete, és szőrzet rajta lejjebbről kezdődik.[28] A csíkos gnú hátának eleje függőlegesen csíkozott. A kék gnúnak nevezett állat szarva oldalra mutat, a fehérfarkúé 90 fokos szögben előre néz. A kettő közül a csíkos a nagyobbik; bikájának átlagos marmagassága 150 centiméter, testtömege 250 kilogramm körüli. A fehérfarkú bika marja 111-120 centiméter magasságban van, és körülbelül 180 kilogrammot nyom. A csíkos tehén marmagassága 135 centiméter és testtömege 180 kilogramm; ettől eltérően a fehérfarkú tehén csak 108 centiméter magas és 155 kilogramm. A csíkos gnú általában sötétszürke, néha kékes árnyalattal, míg a fehérfarkú gnú színezete a barnától egészen a feketéig változik; farka krémes-fehér.[30]

Életmódjuk

szerkesztés

Az északibb állat sokféle élőhelyen jól érzi magát, a ligetektől egészen a nyílt szavannáig, míg a másik kizárólag a széles, nyílt térségeket részesíti előnyben.[8] Ez utóbbi az alacsonyabb hegyvidékeken is jól megvan, míg a másik kerüli a hegyeket és a hűvösebb vidékeket. Egyes területeken a csíkos gnú nagy vándorutakat tesz meg, míg a kisebbik rokona ilyet nemigen tesz, főleg azért, mert állományai fogságban élnek, azonban korábban ez is vándorolt, bár nem olyan mértékben, mint a csíkos.[31]

Kivételes esetekben, és főleg a fogságban a gnúk elérhetik a 40 éves kort, azonban a vadonban nemigen élnek 20 évnél tovább.[29]

Vándorlásaik

szerkesztés

Nem minden gnú folytat vándorló életmódot. Azok a fehérfarkú gnúk közül, melyek nagyobb rezervátumokban élnek, egyes évszakonként meg-megtesznek kisebb vándorutakat, míg ugyanabban a rezervátumban élő más fajtársaik, az év során ugyanazon a helyen maradnak. Egy átlagos fehérfarkú gnú – általában bikáról van szó – területe körülbelül 1 négyzetkilométert foglal magába. Ha jók a körülmények a bikák területén, csak 100-400 négyzetméteres. Ha a terület tökéletes a számára, akkor a bikák közötti távolság akár 9 méter is lehet, de ha szegényes a terület, akkor a bikák csak 1,6 kilométeres távolságban tűrik meg egymást.[3] A tehéncsordák körülbelül 100 hektárnyi területen belül mozognak. A terület nélküli fiatal bikákból, illetve a területeiket elvesztő idősebb bikákból álló csordák nem rendelkeznek semmiféle területtel, és idejüket a legelészés mellett kóborlással töltik.[32]

A csíkos gnúnak egyaránt vannak vándorló és területhez hű állományai is. Például a tanzániai Ngorongoro Természetvédelmi Területen ez az állat terület-hű; a legerősebb bikák állandó területeket jelölnek ki maguknak, még a szaporodási időszakon kívül is. A tehenek és borjaik körülbelül tízfős csordákba verődnek, néha eme családi csordák nagyobb csordákba tömörülnek. Amint a fehérfarkú esetében is, a csíkos, terület nélküli bikák legénycsordákban ide-oda bolyonganak.[33] A Serengetiben és a Tarangire-ben élnek a legvándorlósabb csíkos csordák. Amikor nagy vándorlásokba kezdenek, a kisebb csordák egyesülnek és kétneművé válnak, azaz a tehenek és bikák együtt haladnak. Azonban ezeken a területek is léteznek nem vándorló, területhez hű állományok.[34] Amikor a szaporodási és a vándorlási időszak egybeesik, akkor a párosodni vágyó bika csak néhány óráig vagy legfeljebb egy napig tud kijelölni és védeni egy területet; a rövid idő alatt meg kell küzdenie más bikákkal, magához kell vonzania a teheneket, illetve párosodnia is kell velük. Miután a csorda tovább haladt, a bikák újból kijelölnek maguknak egy-egy ideiglenes területet.[33]

A Masai Marában van egy terület-hű állomány, mely 1977-ben körülbelül 119 000 főt számlált, azonban húsz év alatt, 1997-ben létszáma 22 000 példányra csökkent. Eme nagymértékű állománycsökkenést az ember szarvasmarháival folytatott versengésnek, valamint a mezőgazdaságnak és az esőzések ingadozásainak tulajdonítják.[35]

 
A csíkos gnú vándorlásai közben hatalmas csordákat alkot

Az ismeretterjesztő filmekből jól tudjuk, hogy egyes kelet-afrikai csíkos gnú csordák nagy vándorutakat tesznek meg, hogy pontosan akkor érkezzenek meg egy bizonyos helyre, amikor ott épp a legjobb minőségű a fű. E vándorlások elindulása évről-évre változó, és az esőzések határozzák meg. Kelet-Afrikában az esős évszak vége május-június között van; ezután pedig eljön a száraz évszak, mely során a gnúk elvándorolnak oda, ahol ivóvizet találnak. Mikor hónapok múlva újból eljön az esős évszak, a gnúk visszafordulnak, hogy kihasználják az eső teremtette tökéletes körülményeket. A vándorlást négy fő tényező hajtja: a táplálék- és vízhiány, valamint a ragadozók jelenléte és a füvek foszfor tartalmának csökkenése. A foszfor létfontosságú eleme minden élőlénynek, főleg a szoptatós gnú teheneknek. Emiatt a legelő csordák tehenei mindig a magasabb foszforszintű legelőket keresik.[28] A foszfor mellett a magas nitrogén tartalom is fontos számukra.[36]

A légi fotók bebizonyították, hogy a mozgó csordák nem haladnak fejetlenül; vagyis az egyedek nem maguktól mennek ide-oda, csak épp a csorda biztonságát élvezve. A kutatók megfigyelték, hogy a hatalmas vándorló csorda valójában hullámokban halad, azaz a benne levő kisebb csordák maguk határozzák el, hogy mikor mozogjanak.[37] Számos természetfilmben láttuk, hogy amikor a folyókat szelik át, sokukat elkapják a krokodilok, vagy belefulladnak a vízbe. Habár úgy tűnik, hogy ekkortájt minden állat fejét vesztve, minden áron át akar kelni, a kutatók úgy vélik, hogy az úgynevezett „raj-intelligencia” (swarm intelligence(wd), SI) üt be, és az állatok szisztematikusan megpróbálják megkeresni a legmegfelelőbb átkelőhelyeket. Az egész csorda egy állatként viselkedik.[38]

Az oroszlán (Panthera leo), a foltos hiéna (Crocuta crocuta), a leopárd (Panthera pardus), a gepárd (Acinonyx jubatus) és a nílusi krokodil (Crocodylus niloticus) a nagyobb emlősök közül, főleg a csíkos gnúra vadásznak.[29] Habár az elsődleges védekezési módszere a szaladás, a hegyes szarvainak végével sebeket ejthet a rá támadó ragadozókon, még az oroszlánon is. A gnúk legfeljebb 80 km/h sebességgel szaladnak.[39][40] Menekülés közben a borjak és fiatalok a csorda közepébe igyekszenek. Támadáskor a ragadozók megpróbálnak elhajtani a csordától egy fiatal vagy beteg példányt. A csordákban, míg egyesek legelnek vagy alszanak, addig mások a veszélyekre figyelnek. Főleg a vándorló csordákat nagy keselyűcsapatok (Aegypiinae) figyelnek, illetve kísérnek; elhunyt gnúkban reménykedve. Az elpusztult gnúk tetemeinek a 70%-át a keselyűk fogyasztják el. Egyes helyeken a gnú állományok csökkenése a helybéli keselyűállományok csökkenését is jelenti.[41] A tanzániai Serengetiben a gnúk vándorlása más növényevő állatok vándorlását is elősegíti; így például a Thomson-gazelláét (Eudorcas thomsonii), mely a gnúk által lelegelt, friss hajtású füveket keresi.[42]

Más növényevőkkel való kapcsolata

szerkesztés

A gnúk, más növényevő állatok közül főleg a zebrákkal társulnak; együtt járják a nyílt szavannákat. Több állat hamarabb észreveszi a veszélyeket. Továbbá a zebrák lelegelik a füvek felsőbb és szárazabb részeit, hátrahagyva a gnúnak a táplálóbb alsóbb részeket.[43] Amikor egyes területekre nagy számban érkeznek meg a gnúk, a zsiráf (Giraffa camelopardalis) borjak nagyobb biztonságban vannak, mivel az oroszlánok áttérnek a gnúvadászatra.[44]

Habár egymást vészhangokkal figyelmeztetik, a gnúk más állatok vészhangjaira is figyelnek, illetve reagálnak. Egy kutatás során megfigyelték, amint a gnúk pontosan a páviánok (Papio) vészkiáltásaira reagáltak, és nem a páviánok közötti territoriális kiáltozásokra, habár a két páviánhang típusa, ideje és erőssége majdnem ugyanolyan. A kutatók felvett páviánhangokat játszottak le a gnúknak; egyszer oroszlánról szóló vészkiáltást, máskor pedig két hím pávián „veszekedését”.[45]

Szaporodásuk

szerkesztés
 
Borját szoptató fehérfarkú gnú tehén

A gnúfajok nem alkotnak párkapcsolatokat. A szaporodási időszakban a bikák területeket jelölnek ki maguknak, és próbálják oda csalogatni a teheneket. Ahol sok gnú él, egy négyzetkilométer területen akár 300, területtel rendelkező bika is lehet. A területért és tehenekért a bikák hevesen megküzdenek egymással. Előbb testmutogatással, hangkiadással, vizeléssel és a talaj feltúrásával próbálják elijeszteni egymást, azonban ha ez nem sikerül, akkor összecsapnak, mely döfésekből áll. Mindkét faj az esős évszak végén szaporodik, amikor is nagyon jó egészségben vannak a sok táplálkozás után.[28] A párzás általában május és július között zajlik, míg az ellések januárban és márciusban történnek meg; azaz az esős évszak kezdetén. A tehén csakis a szaporodási időszakban fog párzani, a petetermelést gyakran a bika jelenléte idézi elő.[46]

A tehén évente csak 23 napon keresztül hajlamos párzani. A vemhesség általában 250-260 napig tart. Születésekor a gnú borjú 21 kilogrammot nyom.[16] Néhány percen belül lábra áll, napokon belül lépést tart a vonuló csordával.[29] A csíkos gnútól eltérően, a fehérfarkú gnú tehene fehérjében gazdagabb, de zsír és tejcukor szintben alacsonyabb tejet ad.[47] A borjakra főleg a foltos hiénák jelentik a veszélyt. Az összes borjú 2-3 hét leforgása alatt jön világra. A kisebb csordákban a borjak elhalálozása 50%-os. Azonban a nagy csordákban élő borjak 80%-a is életben maradhat.[48]

Egy-egy bika területén kis csordákban tehenek és borjak is élhetnek. Amikor az adott területen nagyobb a gnúsűrűség, és csordák vegyes neművé válnak, a tehenek olyan területekre költöznek, ahol kevesebb bika él.[43] Talán az orvvadászat és az ember okozta más zavarások is hozzájárultak ahhoz, hogy több tehén van, mint bika. A trófeavadászok is a kifejlett, szép szarvú bikákat lövik ki.[49]

A gnúk és az ember

szerkesztés

Veszélyeztetettségük és védelmük

szerkesztés
 
Táska gnú bőrből
 
Biltong szeletek

Manapság számos gnúállomány jelentős egyedszám csökkenéssel küzd. Ahhoz, hogy egyes csordák vándorutakat tudjanak megtenni, nagy, összefüggő területekre van szűkségük. E nagy, szabad területek megtartása igen nehéz, főleg hosszú távon, mivel az ember igénye a megművelt földekre nézve egyre csak nő. A vándorlásoknak gátat vetnek a kerítések és az utak. Botswanában az 1983-ban a hatóságok a Kalahári sivatagban több ezer kilométeres kerítést emeltettek, így a gnúk nem juthattak el az itató- és legelőhelyeikre, és több tízezer állat pusztult el. Az akkori állománynak csak kevesebb mint 10%-a maradt életben.[50] Mivel Afrika fő ragadozóinak a legkedveltebb zsákmányai, egyes helyeken az orvvadászat különösen veszélyes a gnúkra nézve. Ott, ahol a két gnúfaj egyazon területén él, kereszteződni fognak, ami rontja a ritkább fehérfarkú gnú létezési lehetőségét.[12]

A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) mind a két gnúfajt Nem fenyegetett fajnak minősítette. Egészében véve mindkét gnúfaj létszáma növekvőben van. A fehérfarkú gnú világszintű állományát 18 000 főre becsülik; ebből 7000 Namíbiában él, ahol korábban ez a faj nem létezett. Eme állatok 80%-a magánterületeken, valakiknek a tulajdonában van. Míg csak 20%-uk él állami védett területeken. A namíbiai betelepítés annyira sikeres volt, hogy 1982-ben 150 állatból 1992-re 7 ezer gnú lett.[25]

A csíkos gnú helyzete a kisebb rokonánál is jobb. A legtöbb helyen állományai stabilak, sőt növekedésben vannak. A világszintű állományt 1 500 000-ra becsülik; ebből 1,3 millió a Serengeti Nemzeti Parkban él. A csíkos gnúnál csak a keleti fehérszakállú gnú (Connochaetes taurinus albojubatus) nevű alfaj nem áll jól; az állományai mély zuhanásnak indultak.[34] Az állománysűrűség élőhelytől függően változó; míg a zimbabwei Hwange Nemzeti Parkban és a namíbiai Etosha Nemzeti Parkban négyzetkilométerenként 0,15 állat van, addig a Ngorongoro Természetvédelmi Területen és a Serengeti Nemzeti Parkban 35 csíkos gnú van négyzetkilométerenként.[26]

Az emberrel való kapcsolatuk

szerkesztés

Afrika szerte a gnúkból több termék is létrejöhet. Az igen jó minőségű bőrükből árucikkeket készítenek. A húsukat, habár száraz és rágós, sokfelé fogyasztják.[3] Dél-Afrikában a szárított húsból biltong nevű ételt készítenek. Ez a szárított húsféle, sok dél-afrikai közösségnek fontos táplálékforrása.[28] A tehenek húsa jobb, mint a bikáké, főleg ősszel.[31] Az orvvadászok számos gnút ölnek le, talán azért is, mert nagy létszámuk miatt könnyebben megtalálhatók. A szakácsok általában 11 darabba vágják a gnúhúst. 2008-ban egy kilogrammnyi gnúhús 0,47 amerikai dollárt ért.[51] A fehérfarkú gnú hosszú, selymes farkszőrzetéből légyhessegetőt készítenek.[3]

A gnúk az ürülékeikkel táplálják környezetüket. Manapság közgazdaságilag igen fontos szerepet töltenek be, mivel sok turistát vonzanak azokhoz a magán farmokhoz és vadasparkokhoz, valamint állami rezervátumokhoz, ahol élnek.[52] A gnúfajok az embernek árthatnak is; például vetélytársai a legelőkön és az itatóhelyeken az emberek szarvasmarháinak. Továbbá különböző betegségeket adhatnak át a háziállatoknak. A szarvasmarhacsordákban terjeszthetik a keleti marhavészt, valamint a kullancsokat, a fonálférgeket, a galandférgeket (Cestoda), légy lárvákat és a valódi mételyek közül a Paramphistomum-fajokat.[2]

A fehérfarkú gnú rajta van a Dél-afrikai Köztársasághoz tartozó Natal tartomány címerén. Továbbá az évek során a közigazgatás többször is ábrázolta ezt az állatot postabélyegeken, továbbá az öt dél-afrikai rand értékű pénzen is fehérfarkú gnú látható.[53]

A gnúk az ismeretterjesztő filmeken kívül szerepet kaptak több animációs filmben is, többek között: a „Khumba”, a „Vadkaland”, a „Madagaszkár”, a „The Great Space Coaster” és „Az oroszlánkirály című filmekben”.

A GNU, mely egy kizárólag szabad szoftverből álló számítógépes operációs rendszer, a gnút használja logójául.[54][55]

Jegyzetek

szerkesztés
  1. ↑ a b c szerk.: Don E. Wilson & DeeAnn M. Reeder: Mammal Species of the World, 3. kiadás, Baltimore: Johns Hopkins University (2005). ISBN 978-0-8018-8221-0. OCLC 62265494 
  2. ↑ a b c Wildlife Monographs:The Wildebeest in Western Masailand, East Africa. National Academies, 20–31. o. (1963) 
  3. ↑ a b c d Nowak, R. M.. Walker's Mammals of the World, 6th, Johns Hopkins University Press, 1184–6. o. (1999). ISBN 0-8018-5789-9 
  4. ↑ a b Corbet, S. W. (November–December 1991). „Genetic divergence in South African Wildebeest: comparative cytogenetics and analysis of mitochondrial DNA”. The Journal of Heredity 82 (6), 447–52. o. PMID 1795096. 
  5. ↑ Bassi, J.. Pilot in the Wild: Flights of Conservation and Survival. Jacana Media, 116–118. o. (2013). ISBN 978-1-4314-0871-9 
  6. ↑ a b (2007) „Trophic ecology of two savanna grazers, blue wildebeest Connochaetes taurinus and black wildebeest Connochaetes gnou”. European Journal of Wildlife Research 53 (2), 90–99. o. DOI:10.1007/s10344-006-0070-2. 
  7. ↑ B., Hilton-Barber. Field Guide to the Cradle of Humankind : Sterkfontein, Swartkrans, Kromdraai & Environs World Heritage Site, 2nd, Cape Town: Struik, 162–163. o. (2004). ISBN 978-177-0070-653 
  8. ↑ a b Ackermann, Rebecca (2010). „Hybrid Wildebeest (Artiodactyla: Bovidae) Provide Further Evidence For Shared Signatures of Admixture in Mammalian Crania”. South African Journal of Science 106 (11/12), 90–94. o. DOI:10.4102/sajs.v106i11/12.423. 
  9. ↑ Skinner, J. D.. The Mammals of the Southern African Subregion, 3rd, Cambridge: Cambridge University Press, 645–8. o. (2005). ISBN 978-0-521-84418-5 
  10. ↑ Wallace, C. (1978). „Chromosome analysis in the Kruger National Park: The chromosomes of the blue wildebeest Connochaetes taurinus”. Koedoe 21 (1), 195–6. o. DOI:10.4102/koedoe.v21i1.974. 
  11. ↑ Groves, C.. Ungulate Taxonomy. JHU Press (2011). ISBN 978-1-4214-0329-8 
  12. ↑ a b Grobler, J.P. (2011. augusztus 5.). „Management of hybridization in an endemic species: decision making in the face of imperfect information in the case of the black wildebeest—Connochaetes gnou”. European Journal of Wildlife Research 57 (5), 997–1006. o. DOI:10.1007/s10344-011-0567-1. ISSN 1439-0574. 
  13. ↑ Ackermann, R. R. (2010. október 29.). „Hybrid wildebeest (Artiodactyla: Bovidae) provide further evidence for shared signatures of admixture in mammalian crania”. South African Journal of Science 106 (11/12), 1–4. o. DOI:10.4102/sajs.v106i11/12.423. 
  14. ↑ De Klerk, B. (2008). „An osteological documentation of hybrid wildebeest and its bearing on black wildebeest (Connochaetes gnou) evolution (Doctoral dissertation)”. 
  15. ↑ Groves, C.. Ungulate Taxonomy. Baltimore, Maryland: Johns Hopkins University Press (2011). ISBN 1-4214-0093-6 
  16. ↑ a b Benirschke, Kurt: Wildebeest, Gnu. Comparative Placentation, 2002. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  17. ↑ Gnu. Merriam-Webster. (Hozzáférés: 2014. január 14.)
  18. ↑ Hurst, Richard E.: Whence the Wildebeest: An Implausibility of Gnus. (Hozzáférés: 2014. május 7.)
  19. ↑ Wildebeest | Define Wildebeest at Dictionary.com. Dictionary.reference.com. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  20. ↑ wildebeest noun – definition in the British English Dictionary & Thesaurus – Cambridge Dictionaries Online. Dictionary.cambridge.org, 2014. február 18. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  21. ↑ wildebeest – definition of wildebeest by the Free Online Dictionary, Thesaurus and Encyclopedia. Thefreedictionary.com. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  22. ↑ Gnu | Define Gnu at Dictionary.com. Dictionary.reference.com, 1997. április 12. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  23. ↑ gnu noun – definition in the British English Dictionary & Thesaurus – Cambridge Dictionaries Online. Dictionary.cambridge.org, 2014. február 18. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  24. ↑ gnu – definition of gnu by the Free Online Dictionary, Thesaurus and Encyclopedia. Thefreedictionary.com. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  25. ↑ a b Connochaetes gnou. (Hozzáférés: 2017. április 28.)
  26. ↑ a b c Connochaetes taurinus. (Hozzáférés: 2017. április 25.)
  27. ↑ Estes, R. D.. The Behavior Guide to African Mammals: Including Hoofed Mammals, Carnivores, Primates. University of California Press, 133. o. (2004). ISBN 052-0080-858 
  28. ↑ a b c d e Ulfstrand, Staffan. Savannah Lives: Animal Life and Human Evolution in Africa. Oxford University Press (2002) 
  29. ↑ a b c d Wildebeest. National Geographic. [2010. február 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  30. ↑ Lundrigan, Barbara: Connochaetes gnou. Animal Diversity Web. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  31. ↑ a b Hoffman, Louw (2009). „Effect of Season and Gender on the Physical and Chemical Composition of Black Wildebeest (Connochaetus gnou) Meat”. South African Journal of Wildlife Research 39 (2), 170–174. o. DOI:10.3957/056.039.0208. 
  32. ↑ Huffman, B.: 'Connochaetes gnou: White-tailed gnu, Black wildebeest. Ultimate Ungulate. (Hozzáférés: 2014. január 19.)
  33. ↑ a b Leuthold, Walter (1977). „The influence of environmental factors on the spatial and social organization”. Zoophysiology 8, 227–235. o. DOI:10.1007/978-3-642-81073-2_18. 
  34. ↑ a b Morrison, Thomas A. (2016. május 1.). „Tarangire revisited: Consequences of declining connectivity in a tropical ungulate population”. Biological Conservation 197, 53–60. o. DOI:10.1016/j.biocon.2016.02.034. 
  35. ↑ (2001) „Population trends of resident wildebeest [Connochaetes taurinus hecki (Neumann)] and factors influencing them in the Masai Mara ecosystem, Kenya”. Biological Conservation 97 (3), 271–282. o. DOI:10.1016/S0006-3207(00)00090-2. 
  36. ↑ Ben-Shahar, Raphael (1992). „The relationships between soil factors, grass nutrients, and the foraging behaviour of wildebeest and zebra”. Oecologia 90 (3), 422–428. o. DOI:10.1007/BF00317701. 
  37. ↑ (1993) „Self-organization of front patterns in large wildebeest herds”. Journal of Theoretical Biology 165 (4), 541–552. o. DOI:10.1006/jtbi.1993.1206. 
  38. ↑ (2012) „Swarm intelligence”. Handbook of Natural Computing, 1599–1622. o. DOI:10.1007/978-3-540-92910-9_48. 
  39. ↑ PBS: Animal Guide: Blue Wildebeest. Nature. (Hozzáférés: 2013. január 8.)
  40. ↑ McGowan, Christopher. A Practical Guide to Vertebrate Mechanics. Cambridge University Press, 162. o. (1999. február 28.). ISBN 9780521576734 
  41. ↑ Virani, Munir Z. (2011). „Major declines in the abundance of vultures and other scavenging raptors in and around the Masai Mara ecosystem, Kenya”. Biological Conservation 144 (2), 746–752. o. DOI:10.1016/j.biocon.2010.10.024. 
  42. ↑ McNaughton, S. J. (1979). „Grazing as an optimization process: grass-ungulate relationships in the Serengeti”. The American Naturalist 113 (5), 691–703. o. DOI:10.1086/283426. JSTOR 2459961. 
  43. ↑ a b Thaker, Maria (2010). „Group Dynamics of Zebra and Wildebeest in a Woodland Savanna: Effects of Predation Risk and Habitat Density”. PLoS ONE 5 (9), e12758. o. DOI:10.1371/journal.pone.0012758. PMID 20862216. PMC 2942830. 
  44. ↑ Lee, Derek E. (2016. október 1.). „Migratory herds of wildebeests and zebras indirectly affect calf survival of giraffes” (angol nyelven). Ecology and Evolution, n/a–n/a. o. DOI:10.1002/ece3.2561. ISSN 2045-7758. 
  45. ↑ Kitchen, Dawn M. (2010). „Comparing Responses of Four Ungulate Species to Playbacks of Baboon Alarm Calls”. Animal Cognition 13 (6), 861–870. o. DOI:10.1007/s10071-010-0334-9. PMID 20607576. 
  46. ↑ Clay, A. Moss (2010). „Endocrine Patterns of the Estrous Cycle and Pregnancy of Wildebeest in the Serengeti Ecosystem”. General and Comparative Endocrinology 166 (2), 365–371. o. DOI:10.1016/j.ygcen.2009.12.005. PMID 20036667. 
  47. ↑ Osthoff, G. (2009). „Comparison of the Milk Composition of Free-ranging Blesbok, Black Wildebeest and Blue Wildebeest of the Subfamily Alcelaphinae (family: Bovidae)”. Comparative Biochemistry and Physiology B 154 (1), 48–54. o. DOI:10.1016/j.cbpb.2009.04.015. 
  48. ↑ Estes, Richard D. (1976). „The significance of breeding synchrony in the wildebeest”. African Journal of Ecology 14 (2), 135–152. o. DOI:10.1111/j.1365-2028.1976.tb00158.x. 
  49. ↑ Ndibalema, Vedasto G. (2009). „A comparison of sex ratio, birth periods and calf survival among Serengeti wildebeest sub-populations, Tanzania”. African Journal of Ecology 47 (4), 574–582. o. DOI:10.1111/j.1365-2028.2008.00994.x. 
  50. ↑ Williamson, D.T. (1988). „Wildebeest Mortality During 1983 at Lake Xau, Botswana”. African Journal of Ecology 26, 341–344. o. DOI:10.1111/j.1365-2028.1988.tb00987.x. 
  51. ↑ Ndibalema, Vedasto G. (2008). „Illegal meat hunting in Serengeti: dynamics in consumption and preferences”. African Journal of Ecology 46 (3), 311–319. o. DOI:10.1111/j.1365-2028.2007.00836.x. 
  52. ↑ Geraci, G.: 'Connochaetes taurinus : blue wildebeest. University of Michigan Museum of Zoology. Animal Diversity Web. (Hozzáférés: 2014. január 22.)
  53. ↑ von Richter, W. (1974). „Connochaetes gnou”. Mammalian Species (50), 1–6. o, Kiadó: The American Society of Mammalogists. 
  54. ↑ The GNU Operating system. (Hozzáférés: 2008. augusztus 18.)
  55. ↑ Wheeler, Alina. Designing Brand Identity ©2006 John Wiley & Sons, Inc. (4. o.) ISBN 978-0-471-74684-3

Fordítás

szerkesztés
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Wildebeest című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Alcelaphinae#Extinct alcelaphines című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

szerkesztés

További információk

szerkesztés
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Gnú&oldid=27290997”