Kínai-alföld
A Kínai-alföld (kínaiul 华北平原, pinjin átírással Huáběi Píngyuán, helyenként magyarul, a hivatalos kínai földrajzi név tükörfordításaként Észak-kínai-alföld vagy -síkság) mintegy 400 000 km²-es területével Kelet-Ázsia legnagyobb alluviális síksága. Túlnyomórészt a Sárga-folyó töltötte fel a geológiai közelmúltban termékeny talajjal, tengerszint feletti magassága túlnyomórészt 50 méter alatt marad.
| Kínai-alföld | |
 | |
| Közigazgatás | |
| Népesség | |
| Teljes népesség | ismeretlen |
| Földrajzi adatok | |
| Típus | alluviális |
| Terület | 409 500 km² |
| Időzóna | UTC+8 |
| Elhelyezkedése | |
 Kínai-alföld
Pozíció Kína térképén
| |
 é. sz. 36° 34′ 48″, k. h. 117° 09′ 36″36.580000°N 117.160000°EKoordináták: é. sz. 36° 34′ 48″, k. h. 117° 09′ 36″36.580000°N 117.160000°E | |
 | |
Ezen a területen volt a kínai civilizáció bölcsője, ma is sűrűn lakott, kiemelkedő gazdasági jelentőségű terület.
Elhelyezkedése
szerkesztésA síkságot északról a Jensan ()-hegység, nyugatról a Sanhszi () fennsík Tajhang ()-hegysége, keletről a Pohaj-tenger (), a Santung-félsziget () és a Sárga-tenger, délről pedig a Jangce () medencéje határolja. A kínai földrajztudományi felfogás a Jangce () deltavidékét nem sorolja ehhez az alföldhöz (talán ezért is Észak-kínai-alföld a neve), bár a két terület geológiai szerkezetét, felszínét illetően megegyezik. Más országokban, mint a magyar térképészetben, vagy az orosz földrajztudományban (Великая Китайская равнина) ezeket együtt kezelik.
A síkság elfoglalja Honan (), Hopej () és Santung () tartományok legnagyobb részét illetve a Jangce () deltájánál Csiangszu () és Anhuj () tartományok északi részét (vagy a kiterjesztett felfogásban az egészüket). A Sárga-folyó végigkanyarog a síkság termékeny, sűrűn lakott földjein és végül a Pohaj ()-tengerbe ömlik. A hatalmas terület Kína legjelentősebb mezőgazdasági része, amelyen a rizs mellett kukoricát, cirkot, búzát, zöldségeket és gyapotot és sok más növényi kultúrát termesztenek. A síkság beceneve „a sárga föld országa”.
A síkság déli részét hagyományosan Központi-síkságnak (kínaiul 中原, pinjin átírással Zhōngyuán) nevezik, amely a kínai civilizáció bölcsője volt.[1] A tengerszint felett kevesebb mint 50 méteren fekvő síkság területe Magyarország területének több mint négyszerese (409 500 km²). Ez a terület a világ egyik legsűrűbben lakott régiója.
A síkság északkeleti részén fekszik Kínai fővárosa, Peking () és Tiencsin (), a fontos iparváros és kikötő. A Santung () tartományban lévő Sengli () olajmező jelentős olajkészletekkel rendelkezik.
Földtörténete
szerkesztésAz alföld talapzatát a Kínai-koreai-masszívum prekambriumi tönkfelszíne alkotja, amely a krétában erősen összetöredezett, majd a harmadidőszakban a mélybe süllyedt, így a terület tengeri öblözetté vált. A geológiai süllyedéssel lépést tartott, majd azt túl is kompenzálta a folyami hordalékok lerakódása, ennek eredményeképpen a területen a korábbi tengeri üledékekre szárazföldiek rakódtak. Ezek együttes vastagsága helyenként az 5000 métert is meghaladja. A mai felszín legnagyobb részét főként folyóvízi, kisebb mértékben tavi üledékek alkotják.[2]
Az alföldet övező peremláncok lábait többnyire még enyhén lejtő, durva görgeteges, kavicsos hordalékkúpok szegélyezik, lösszel fedett platókkal és teraszos folyóvölgyekkel tagolva, a tenger felé közeledve azonban a felszín szinte asztalsimaságúvá válik (a relatív szintkülönbségek sokfelé nem haladják meg a 3 métert négyzetkilométerenként), és ezzel párhuzamosan a hordalék szemcseátmérője is egyre finomodik. A feltöltésben a legnagyobb szerepet a medrét még a történelmi időkben is gyakran változtató Sárga-folyó játszotta a Lösz-fennsíkról ide mosott lösziszappal, hatalmas áradásaival. A folyó ma is évi 1,6 milliárd tonnányi hordalékot szállít, deltája általában gyors ütemben épül tovább a sekély tengeröböl rovására, de a vízhozam változásai és a szabályozási munkák miatt időnként a tenger is visszahódít részeket a deltavidékből. Az alföld másik fő folyója, a délebbi Huaj () is sok finom szemű hordalékot rakott le.[2]
Az alföldet az árvizek ma is gyakran veszélyeztetik, aminek egyik oka a helytelen emberi beavatkozás. Az áradások elkerülésére már évezredek óta gátak közé szorítják a folyókat, így azok – főleg maga a Sárga-folyó – hatalmas mennyiségű hordalékuk egy részét a hullámterükben rakják le, ezzel a mederfenék egyre magasabbra kerül. Emiatt a gátakat is tovább kell magasítani, aminek eredményeképpen a folyó medre ma sokfelé 5-6, sőt helyenként akár 10–13 m-rel is a környező alföld fölé magasodik. Egy gátszakadás így óriási pusztítást végez. A folyó ilyen kiáradásai gyakran futásának megváltozásával, új meder létrejöttével is jártak.[2]
Felszíne
szerkesztésA látszólag tökéletesen sík alföldet a valóságban sokfelé tagolják sekély mélyedések, amelyekben kisebb-nagyobb tavak, mocsarak helyezkednek el. A folyókat helyenként homokdűnék is kísérik. Egykori, elhagyott folyómedrek is jól kirajzolódnak. Ezeket földművesek gyakran felhasználják a csatornarendszer kiépítésére. A csatornák közül a legnagyobb és leghíresebb a Nagy-csatorna, ami északkeleten, Peking () környékén kezdődik, és a Jangcétól () délre, Hangcsou () városánál ér véget.[3]
A hatalmas területen azért kiemelkedések is vannak: nyugaton a belső-ázsiai láncos röghegységek vonulatainak folytatásaként számos kisebb, pár száz méter magas szigethegy emelkedik ki, keleten pedig a prekambriumi kristályos alapzat túlnyomórészt metamorf kőzetekből álló kiemelkedései Santung () tartományban és a hasonló nevű félszigeten hegységként magasodnak az alföld fölé. Ennek a rögvidéknek a törések menti aszimmetrikus felboltozódása, intruzív és vulkáni jellegű magmás tevékenységgel egyaránt kísérve a kréta időszakában kezdődött, majd a harmadidőszakban folytatódott. Árkos-sasbérces, tagolt hegyvidék alakult ki, mely napjainkra már erősen lepusztult. A rögvidék, nyugati részén több 1000 m feletti csúcs van, közülük a leghíresebb a szent hegyként tisztelt Taj-hegy (Taisan, 1524 m), számos ma is működő kolostorral. Keleten, a Santung-félszigetet () néhány száz méteres rögök bukkannak a felszín fölé, melyeket helyenként vékony bazalttakaró fed be.[3]
Éghajlata
szerkesztésA Kínai-alföld nagy részét monszunhatással kombinált nedves kontinentális éghajlat jellemzi, hosszabb meleg évszakkal; ez dél felé fokozatosan megy át csapadékos nyarú szubtrópusi éghajlatba. A kontinentális jelleg leginkább az évszakok közti nagy különbségben, a szubtrópusi monszunhatás viszont a csapadék aránytalan időbeli eloszlásában mutatkozik meg. A tél északon nagyon hideg (a januári középhőmérséklet (-7 °C), csak délebbre mérséklődik (O °C), a nyár forró (a júliusi középhőmérséklet 24-28 °C, 40 °C-t is meghaladó abszolút maximumokkal).[4]
A csapadék átlagosan 550–850 mm közötti, és mind északról délre, mind nyugatról keletre növekvő mértékű; 60-70%-a nyáron hullik. A kevesebb téli csapadék egy része hó. A csapadékban egymást követő években is igen nagy különbségek is lehetnek, ez okozza az aszályos, vagy heves árvizeket okozó, túlzottan esős évek gyakori kártételeit.[4]
Az alföld eredeti növénytakarója az évezredes, szinte minden talpalatnyi földre kiterjedő művelés miatt alig található meg. Az ember megjelenése előtt a területet erdős sztyeppek, tölgyesek foglalták el. A mai helyenkénti kisebb erdőfoltok fái nyár-, fűz- és juharfajok. A Santung-rögvidék () régi dús erdőségei is erősen megritkultak. Az eredeti barna erdőtalajok helyén öntéstalajok vannak, sokfelé réti talajok és szoloncsákok is megfigyelhetők. Az eredeti állatvilágot már csak rágcsálók képviselik.[4]
Történelmi jelentősége
szerkesztésA síkság földrajza meghatározza a hely alapvető kulturális és politikai történetét. A Jangcétól () délre fekvő tartományokkal ellentétben a síkságon a Sárga-folyó kivételével nincsenek természet alkotta akadályok – sem hegyek, sem nagy folyók –, ezért gördülékenyen megy a kommunikáció lóháton is. Így a beszélt nyelv is viszonylag egységessé vált ezen a területen, Kína déli területeihez képest.[5]
Északról számtalan támadás érte a síkságot, mivel az északi sztyeppék és sivatagok felől semmilyen természetes akadály sem állta a Közép-Ázsiából és Mandzsúriából érkezők útját. Ez vezetett a kínai nagy fal megépítéséhez.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ BASIC INFORMATION ON CHINA. [2011. december 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. február 10.)
- ↑ a b c Ázsiaföldr 157. o.
- ↑ a b Ázsiaföldr 158. o.
- ↑ a b c Ázsiaföldr 159. o.
- ↑ Ramsey, S. Robert, The Languages of China. Princeton University Press (1987), 19–26. o.
Források
szerkesztés- ↑ Ázsiaföldr: Horváth Gergely, Probáld Ferenc, Szabó Pál (szerk): Ázsia regionális földrajza. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó. 1998. ISBN 9789632840215
További információk
szerkesztés- Kína domborzata, vizei – Kina.network.hu (elérés: 2013. 02. 10.)
- Kína földrajza Archiválva 2016. március 5-i dátummal a Wayback Machine-ben – Konfuciuszintezet.hu (elérés: 2013. 02. 10.)
