Lanfranc
Canterburyi Lanfranc (latinul: Lanfrancus Cantuariensis) (1006 körül[4] – 1089. május 24.) lombard származású klerikus, Canterbury érseke 1070-től haláláig.
Lanfranc | |
Született | 1005[1][2][3] Pavia |
Elhunyt | 1089. május 28. (83-84 évesen) Canterbury |
Foglalkozása | |
Tisztsége | |
Sírhelye | canterburyi katedrális |
A Wikimédia Commons tartalmaz Lanfranc témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Iskolái
szerkesztésLanfranc Paviában született, korán árvaságra jutott. A később keletkezett hagyomány szerint atyja, Hanbald a városi magistratúrához tartozott.
Gondos oktatásban részesült a hét szabad művészet tárgyaiban, arra azonban nincs kézzelfogható bizonyíték, hogy szerepet játszott volna a római jog újbóli felfedezésében és terjesztésében, ami akkoriban bontakozott ki Észak-Itáliában. Ismeretlen időpontban Galliába ment, ahol tanítói állást kapott, melynek gyakorlása során kiemelkedő sikereket ért el. 1039-ben Avranches katedrálisa iskolájának „mestereként” három évig tanított. 1042-ben a nem sokkal korábban alapított Bec kolostorába vonult, ahol 1045-ig élt a világtól elzárkózva.
Itt Herluin apát, az apátság alapítója rávette arra, hogy iskolát nyisson a monostorban. Az iskolában már a kezdetektől a totius Latinitatis magister, azaz a minden latinság magistere címet viselte. Nemcsak Galliából, hanem Flandriából, Germániából és Itáliából is érkeztek tanulói, akik később magas egyházi pozíciókat töltöttek be. Egyik tanítványa volt valószínűleg Baggiói Albert, a későbbi II. Sándor pápa. Egy másik tanítványa, Anselm de Bec pedig Lanfranc utóda lett Canterburyben.
Lanfranc a tanítói tevékenységét az egyházreform szolgálatába állította. Kedvenc témái a logika és a teológiai dogmatika volt – ez utóbbiban olyan nagy hírnévre tett szert, hogy a pápaság őt bízta meg az átlényegülés tanának a megvédésével Tours-i Berengár tanításával szemben. Ezt nagy buzgalommal hajtotta végre, noha Berengár személyes jóbarátja volt. Lanfranc az ortodoxia támogatójaként lépett fel az 1050-es Vercelliben, az 1054-ben Tours-ban és 1059-ben Rómában tartott zsinatokon is. A vita lényegét és saját elképzeléseit a jóval az események után 1079-ben írt, De corpore et sanguine Domini (Krisztus testéről és véréről) című írásában fejti ki, amikor már Berengár tanai hivatalosan is el lettek ítélve.
Politikai fellépése
szerkesztésA dogmatikai vitákon túlmenően, kifejezetten politikai vitákban is részt vett. 1053-ban ellenezte Vilmos herceg és vérrokona Flandriai Matilda házasságát. Későbbi hagyomány szerint annyira ellenezte ezt a kánoni szabályokkal ellenkező házasságot, hogy még száműzték is miatta. Azonban ekkor közbenjárt a pápánál a házasság jóváhagyásáért, amit végül meg is kapott. Ennek hatására Vilmos megbocsátott neki, és 1066-ban Caenban a Szent István-templom (Église St-Étienne) első apátja lett, amelyet a herceg épített vezeklésül a Szentszékkel szemben tanúsított engedetlenségéért. Lanfranc hatására a herceg támogatni kezdte a clunyi reformokat, amiért cserébe viszont megkapta Róma jóváhagyását a tervezett angliai expedíciójához.
Érsekként
szerkesztés1067-ben Rouen érsekévé választották, azonban ő nem fogadta el ezt a tisztséget. Amikor azonban 1070. augusztus 15-én leváltották Stigand canterburyi érseket, elfogadta, hogy a helyére őt szenteljék fel, 29-én. Érsekként hozzákezdett az angol egyház megszervezéséhez. Ennek során összeütközésbe került az egyik korábbi tanítványa Bayeux-i Tamás által vezetett Yorki Érsekséggel, mivel York függetlenedni akart Canterburytől és nagyobb egyházi joghatóságot követelt Közép-Angliában (Canterbury–York-disputa). Lanfranc Rómában, ahová azért ment, hogy megkapja az érseki palliumot, Sándor pápától azt az utasítást kapta, hogy a vitát az angol egyház vezetői által tartott tanácskozáson kell megoldani. Erre 1072-ben Winchesterben került sor: ezen Lanfranc megkapta Canterbury elsőbbségi jogát, amit azonban nem tudott hivatalosan elismertetni Rómával.
Lanfranc támogatta Hódító Vilmos politikáját, amely a pápaság és a császárság közötti viszályban semleges álláspontra helyezkedett. Belpolitikai síkon azonban nagyobb buzgalommal viselkedett: meg akarta tisztítani az angol egyházat a korrupciótól, támogatta a szerzetesrendeket és igyekezett elterjeszteni a cölibátust a világi papság köreiben is. A királytól megkapta azt a jogot, hogy az egyházi ügyeket zsinatokon rendezze: Bayeux-i Odó és Saint-Calais-i Vilmos ügyei a leghíresebbek ebből a szempontból. Támogatta Vilmos politikáját az angolszászoknak normannokkal történő helyettesítésében is. Többször Lanfranc járt el megbízott kormányzóként a király távollétében.
Lanfranc legnagyobb politikai szolgálatát akkor tette Vilmosnak, amikor 1075-ben feltárta Norfolk és Hereford grófjainak összeesküvését. 1087-ben, Vilmos halála után biztosította a trónt Rufus Vilmos részére, a bárók ellenvéleménye dacára. Tevékenységével nagyban hozzájárult a normannok angliai térhódításának megszilárdulásához, és a királyi és egyházi hatalom közötti egyensúly fenntartásához.
1089. május 24-én halt meg. Ünnepnapja május 28-a. Szentként tisztelik Paviában, Becben és Bayeux-ben, de Canterburyben nem.
Életére a leghíresebb egykorú forrás Milo Crispin (†1149) Vita Lanfranci című műve volt. Fontos forrás még a „Chronicon Beccensis abbatiae” című, 14. századi kompiláció. A Monumenta Gregoriana tartalmazza a Lanfranc és VII. Gergely közötti levelezést.
Magyarul megjelent művei
szerkesztés- Boldog Lanfrancus canterbury érsek könyve Az Úr testéről és véréről Tours-i Berengár ellen / Tours-i Berengár három válasza Lanfrancusnak; ford. Rokay Zoltán; Lux Color Print–Szulik Alapítvány, Óbecse, 2009 (Textus receptus)
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2015. augusztus 14.)
- ↑ Find a Grave (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ Structurae (angol, francia és német nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ Chobot Ferenc: Jézus Krisztus egyházának története, II. kötet (középkor), Budapest–Rákospalota, 1907, 131. o.
Fordítás
szerkesztés- Ez a szócikk részben vagy egészben a Lanfranc című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Magyar források
szerkesztés- Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: a középkor I-II. Osiris Kiadó, Budapest, 2005 ISBN 9633898196
- A középkori művészet történetének olvasókönyve. Szerk.: Marosi Ernő. Balassi Kiadó, 1997. "Egy korai gótikus építkezés: Canterbury" című fejezet ISBN 963-506-159-5
- Székely György: VII. Gergely. Életek és korok. Akadémiai Kiadó, 1984 ISBN 963053634x