HMS Dreadnought
| HMS Dreadnought | |
 | |
| Hajótípus | Csatacirkáló |
| Üzemeltető |  Brit Királyi Haditengerészet |
| Hajóosztály | Dreadnought-osztály |
| Pályafutása | |
| Építő | HM Dockyard (Portsmouth) |
| Megrendelés | 1905. |
| Építés kezdete | 1905. október 2. |
| Vízre bocsátás | 1906. február 10. |
| Szolgálatba állítás | 1906. december 2. |
| Szolgálat vége | 1919. |
| Sorsa | 1923-ban szétbontották. |
| Általános jellemzők | |
| Vízkiszorítás | 18 420 t |
| Hossz | 160 m |
| Szélesség | 25 m |
| Merülés | 8 m |
| Hajtómű | 18 Babcock & Wilcox kazán, gőzturbina |
| Sebesség | 21 csomó (39 km/h) |
| Hatótávolság | 12 260 km 10 csomós (19 km/h) sebesség mellett 9090 km 18,4 csomós (34 km/h) sebesség mellett |
| Fegyverzet |
|
| Páncélzat |
|
| Legénység | 695–773 fő |
 A Wikimédia Commons tartalmaz HMS Dreadnought témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
A HMS Dreadnought (Rettenthetetlen) a Brit Királyi Haditengerészet csatahajója volt, amelynek kialakítása forradalmasította a haditengerészetet. 1906-os hadba állítása óriási előrelépést jelentett a brit haditengerészeti technológiában. Ez az addig a flották gerincét adó sorhajókat (más terminológia szerint pre-dreadnought csatahajókat) minden tekintetben felülmúló, azoknál nagyobb méretű, összehasonlíthatatlanul erősebb fegyverzetű és páncélzatú, egyszersmind gyorsabb, forradalmian új hadihajó. A Royal Navy ezzel egy csapásra elavulttá tette az összes akkor létező nehéz, páncélos sorhajót, ezek közül a legkorszerűbbek 4 db 305 mm nehézlövegével szemben a Dreadnought 10 db 305 mm ágyúval lett felszerelve. „Atyjának” John Fisher brit admirálist, az Admiralitási Tanács első tengernagyát tartják.
A Dreadnought volt korának első olyan csatahajója, amely egységes főüteggel rendelkezett. Az első olyan tőkehajó volt, amelyet gőzturbinák hajtottak, így elkészültekor a világ leggyorsabb csatahajójának számított.[1] A Dreadnought volt az első olyan csatahajó, amely az úgynevezett „all-big-gun” elvet alkalmazta. A páncélvédelme azonban helyenként gyengébb volt, mint a Nelson osztálynak. A vízre bocsátása elősegítette a haditengerészeti fegyverkezési verseny kirobbanását, különösen a Német Birodalmi Haditengerészet ellen.[2]
Bár az ellenséges csatahajók ellen tervezték, egyetlen jelentős akciója az SM U-29 német tengeralattjáró elsüllyesztése volt, ezzel az első olyan csatahajó lett, amelyről bebizonyosodott, hogy elsüllyesztett egy tengeralattjárót.[3] Ez a Német Haditengerészethez tartozó tengeralattjáró a háború elején egy nap alatt három brit csatahajót süllyesztett el (HMS Cressy, Aboukir, Hogue) Javítása miatt nem vett részt az első világháború legjelentősebb tengeri ütközetében, a jütlandi csatában. 1916 májusában visszasorolták a La Manche csatornához, ahol partvédelmi hajóként szolgált két évig. 1918-ban újra csatlakozott a Nagy Flottához. A hajót 1919-ben tartalékba vonták, majd két évvel később eladták.
Építése
Háttér
A Dreadnought létrehozása szorosan kapcsolódik John Fisher admirális nevéhez, aki már 13 éves kora óta a haditengerészetnél szolgált. Fisher a brit haditengerészeti hierarchia aljáról a csúcsra küzdötte fel magát. 1862 januárjától 1863 márciusáig tüzérségi kiképzőként szolgált az HMS Excellent hajón. 1867-től tüzérségi tisztként szolgált a brit haditengerészet hajóin, ahol az akna- és torpedófegyverzet javításán dolgozott.[4]
A 19–20. század fordulóján a briteknél Percy Scott, az amerikaiaknál William Sims által vezetett fejlesztések már korábban is példátlanul 6000 yardra (5500 méter) fejlesztették a várt lőtávolságot, ez elég nagy távolság volt ahhoz, hogy arra kényszerítsék a tüzéreket, hogy megvárják a már kilőtt lövedékek megérkezését, és csak azután tudjanak újra tüzelni az ellenségre. Az egyik probléma ezzel az volt, hogy a kisebb fegyverek lövedékei hajlamosak voltak eltakarni a nagyobb fegyverekét. A kisebb ágyúknak a tüzelés előtt vagy meg kellett várniuk a lassabban tüzelő nehézágyúkat, elveszítve ezzel tűzgyorsaságból fakadó előnyüket, vagy pedig bizonytalanná vált, hogy a lövedék egy nehéz- vagy könnyű ágyútól származik. Ez megbízhatatlanná tette a távolságmérést, valamint a célzást. A másik probléma pedig az volt, hogy hamarosan nagyobb hatótávolságú torpedók is szolgálatba álltak, ez pedig eltántorította a hajókat attól, hogy olyan távolságra közelítsenek, ahol már a kisebb ágyúk gyorsabb tűzgyorsasága dominált volna.[5]
1903-ban Vittorio Cuniberti olasz haditengerészeti mérnök fogalmazta meg először nyomtatásban a nagyágyús csatahajó koncepcióját. Amikor az Olasz Haditengerészet nem hagyta jóvá elképzeléseit, írt egy cikket a Jane's Fighting Ships című folyóiratban. Egy 17 000 tonnás úgynevezett ''ideális'' jövőbeli csatahajót javasolt, egy tucat 12 hüvelykes ágyúból álló fő üteggel nyolc toronyban, 12 hüvelykes övpáncélzattal és 24 csomós (44 km/h) végsebességgel.[6]
1903 augusztusában Fisher lett a nagyvárosi flotta parancsnoka Portsmouthban. Elhívta Gardot is, és kérte, hogy tervezze meg az úgynevezett ''Unbreakable'' és az "Unapproachable" csatahajókat. Mindkét hajó vízkiszorítása azonos volt, 15 900 tonna. A tizenhat 254 mm-es löveggel felfegyverkezett csatahajónak a 21 csomós sebességet kellett elérnie. A tizenhat 234 mm-es löveggel felszerelt páncélos cirkálónak magasabb, 25 csomós végsebességet terveztek.[7] A 254 mm-es ágyúkat a Noble által bemutatott tervek alapján választotta Fisher. Az új 254 mm-es lövegek jó páncéltörő képességgel és kiváló tűzgyorsasággal rendelkeztek, miközben könnyebbek voltak, mint a 305 mm-es ágyúk. Emiatt kisebb vagy azonos vízkiszorítású hajókon is elhelyezhették azokat, növelve a lövegek számát a 305 mm-eshez képest.[8]
| HMS Untakeable projekt, 1904 októbere[9] | ||
|---|---|---|
| ''A'' lehetőség | ''B'' lehetőség | |
| Kiszorítás (tonna) | 16 000 | 16 000 |
| Sebesség (csomó) | 21 | 21 |
| Gőzgép teljesítménye (lóerő) | 30 000 | 30 000 |
| Fegyverzet | 8 × 2 — 254 mm | 4 × 2 — 305 mm |
| Páncélzat (mm) | ||
| Főszíj | 254 | 305 |
| Felső öv | 178 | 228,6 |
| Barbetták | 254 | 305 |
| Fedélzet | 25,4—51 | 25,4—51 |
Története
A hajó több újítást tartalmazott, mind a meghajtás, mind a fegyverzet területén. Meghajtására az addig szokásos dugattyús gőzgépek helyett gőzturbinákat alkalmaztak, így a hajó sebessége messze felülmúlta vetélytársaiét. A gőzturbinák további előnye volt, hogy lehetővé tették a hajótest magasságának csökkentését, így az nehezebb célpontot nyújtott az ellenséges hajóágyúknak. A fegyverzet terén elért legfontosabb újítás az volt, hogy megnövelték a főfegyverzetet alkotó nehéz hajóágyúk számát (a korábbi sorhajókon a főfegyverzet csak 4 nehéz ágyú volt, míg a Dreadnought tüzérségét 5 toronyba épített 10 nehéz ágyú alkotta. Ezzel megoldották a tüzérség egységes tüzvezetését, ami mindeddig a nehéz- és közepes tüzérség együttes alkalmazásával nehézkes volt).
Az ágyúk számát a másodlagos fegyverzetet alkotó kisebb ágyúk rovására növelték meg. John Fisher admirális, a hajótípus fő pártfogója az admiralitásban sikerrel valósította meg azt, hogy csatahajója egyszerre legyen jelentősen gyorsabb minden sorhajónál, és tűzerőben is klasszisokkal múlja felül azokat.
A hajó körülbelül másfél év alatt épült meg (ami így is kivételesen gyors volt), ráadásul a hajótest vízre bocsátása a gerincfektetés után egy évvel és egy nappal már megtörtént, elsősorban propaganda-okokból: meg kellett mutatni a világnak, hogy az angol hajóépítés rekordidő alatt képes a világ legerősebb csatahajóját megépíteni.
Az Admiralitás elsősorban a németek elrettentésére alkotta meg a Dreadnoughtot, azonban a hajó nem visszatartó erőként hatott, hanem hatalmas fegyverkezési versenyt váltott ki. Az ellenfelek is elkezdtek építeni hasonló (immár Dreadnought típusúnak nevezett csatahajókat). A felfokozott fegyverkezési verseny következtében a németekkel szemben a Brit Királyi Haditengerészet előnye csökkenni kezdett, de fölénye a német flottával szemben 1914-ben, az első világháború kitörésekor még mindig elsöprőnek tekinthető.
Maga a Dreadnought is tulajdonképpen a fegyverkezési verseny áldozatává vált: 1914-re már csak egy volt a korszerű, de nem túl erős csatahajók közül, a flották vezetését pedig átvették a fegyverkezési verseny során megjelent, immár szuper-dreadnought-nak nevezett jóval erősebb egységek.
A Dreadnought az első világháborúban 1915. március 18-án legázolással elsüllyesztette a legendás Otto Weddigen parancsnokolta SM U-29 német tengeralattjárót, később aktuális javítása miatt nem vehetett részt a jütlandi csatában.
A háború után pedig, az általános leszerelés részeként, az addigra elavult és az északi-tengeri őrjáratok során erősen elhasználódott Dreadnought-ot 1923-ban lebontották.
Jegyzetek
Fordítás
- Ez a szócikk részben vagy egészben a HMS Dreadnought (1906) című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.'
.png){kind=small}
