Nagyváradi római katolikus egyházmegye

katolikus egyházmegye Romániában
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2023. november 30.

A nagyváradi római katolikus egyházmegye (latinul: Dioecesis Magnovaradinensis Latinorum, románul: Dieceza Romano-Catolică de Oradea Mare) a romániai katolikus egyház egyik egyházmegyéje. A bukaresti érseki tartományhoz tartozik.

Nagyváradi római katolikus egyházmegye
Dieceza Romano-Catolică Oradea Mare
Bistum Großwardein
(Dioecesis Magnovaradinensis Latinorum)
Elhelyezkedés
OrszágRománia
Területi fennhatóságBihar megye, Szatmár megye déli része, Szilágy megye egy része
é. sz. 47° 04′ 07″, k. h. 21° 55′ 55″47.068575°N 21.932050°E
Statisztikai adatok
Terület12 152 km²
Lakosság
Teljes987 900
Egyházmegyéhez tartozók108 012
További jellemzők
Egyházrómai katolikus egyház
JogelődAnciente Diocese of Satu Mare
SzékesegyházNagyváradi római katolikus székesegyház
Vezetése
PüspökBöcskei László
Honlap
Nagyváradi római katolikus egyházmegye weboldala
Nagyváradi római katolikus egyházmegye a Catholic Hierarchy-n
A Wikimédia Commons tartalmaz Nagyváradi római katolikus egyházmegye témájú médiaállományokat.

Történelem

szerkesztés

Alapítása

szerkesztés

Szent István alapította 1020 körül Bihar néven. A székhelyét Szent László helyezte Nagyváradra 1077-ben. A 12. századtól a kalocsai érseki tartományhoz tartozott.[1]

A váradi (latin rítusú) egyházmegye újjászervezése

szerkesztés

A váradi egyházmegye és maga a püspöki székhely, Nagyvárad is török megszállás alatt állt még, mikor a császár Benkovich Ágoston pálos szerzetesnek Nyitraapáti (Vicsápapáti része), 1632Nagyvárad, 1702. október 28.) adományozta a leleszi prépostságot.

Amikor az egyházmegye északi területei 1686-ban a császári csapatok fennhatósága alá kerültek, a török hódoltság teljes felszámolása már csak idő kérdése volt, ezért Benkovich joggal számíthatott arra, hogy hosszú évtizedek után ő lesz az első váradi püspök, aki ténylegesen is irányíthatja az egyházmegyét. Tudatosan készülve az újjáépítés nehéz feladatára, az első adandó alkalommal tevékenyen bekapcsolódott a régió újjáéledő közéletébe. A felszabadított területeken már 1687 őszén újjáalakult Bihar vármegye, melynek főispánja 1688 tavaszán – ősi szokásjog alapján – a váradi püspök lett. 1691 őszén a felszabadító sereg körülzárta Váradot, de a város bevételére csak 1692 nyarán kerül sor. Az ostrom utolsó napjaiban és a város elestekor jelen volt Benkovich is, aki az elsők között léphetett be a csaknem teljesen elpusztult városba.

Az újjászervezést gyakorlatilag a nulláról kellett elkezdenie. Nem csak papjai és templomai nem voltak, de hívei sem. Mint bihari főispánnak és hamarosan mint birtokaiba visszahelyezett váradi püspöknek ugyanazzal az égető gonddal kellett megküzdenie, mint a felszabadított területek összes többi földbirtokosának: az emberhiánnyal. A budai kamara megbízásából Bihar vármegyéről már 1692-ben összeírás készült, mely siralmas képet fest az állapotokról. A vármegyében a legutóbbi, 1552-ben készült összeírás óta 680 település tűnt el. 1692-ben mindössze 112 helységben élt népesség, a legtöbb helyen 3-4 család. Mezősi Károly becslése szerint a vármegye lakossága az 1552-es 285 000 főről 12 500 főre csökkent. Egyházi tulajdonban az 1692-es összeírás szerint mindössze három falu volt.

Egy évvel később azonban az uralkodó Benkovich kérésére elrendelte, hogy az 1552. évi összeírást alapul véve a váradi püspök kapja vissza birtokait. Ekkor több mint száz falu került a püspökség birtokába.

Betelepítések és az unió szorgalmazása

szerkesztés

Az emberhiány az ország minden táján csak szervezett betelepítésekkel volt orvosolható. A szervezett telepítések egy 1689-ben kiadott császári rendelet alapján kezdődtek. Ez Kollonich Lipót elképzeléseit tükrözi, aki Einrichtungswerkjében kiemelt figyelmet szentelt az ország gazdasági talpra állításának. A telepítések célja egyértelműen gazdasági volt, nem feltételezhető semmilyen népességpolitikai indíték. A telepítési pátens kiadása után a földesurak nagy lendülettel fogtak hozzá a telepítésekhez. Benkovich sem folyamodhatott más eszközhöz. A telepítés azonban nem csak gazdasági, hanem egyben lelkipásztori feladat is volt a főpásztor számára, mivel számottevő szabadon mozgatható néptömeget az ortodox vallású románság körében lehetett találni. Betelepítésük, mely jelentősen megváltoztatta a vármegye nemzetiségi arányait, Benkovich idejében kezdődött el, és a 18. század első évtizedeiben gyorsult fel.

A Benkovich által szervezett telepítésekről kevés adat maradt fenn. Az bizonyos, hogy a szokásos adókedvezményekkel jelentős számú telepest sikerült birtokaira hozatni, hiszen egy 1696-ban készült összeírás már 218 lakott települést számlál. Az is igaz viszont, hogy a lakott helységek számának megduplázódása nem járt együtt a lakosság számának ugyanilyen arányú gyarapodásával.

Bársony István szerint a román telepesek betelepítése az 1700-as évek elejére már hosszú múltra tekinthetett vissza, s ha maga a folyamat – megfelelő konkrét források hiányában – nehezen is ragadható meg, a tények önmagukért beszélnek: az újabb és újabb falvak lakóinak többsége lett román.

Az egyházmegye újjászervezésében tehát Benkovichnak az volt az elsődleges feladata, hogy a megmaradt kevés számú katolikus mellé az unió terjesztésével újabbakat szerezzen. Ehhez gyakorlott munkatársakra volt szüksége, ezért a missziószervezésben járatos szerzetesrendekhez fordult segítségért. 1698-ban a pálosoktól kért papokat. Erről Nádasi László pálos missziófőnök számol be a Propaganda Kongregációnak írt levelében. 1699-ben alapítványt tett a jezsuiták váradi megtelepítésének előmozdítására, 1701-ben pedig ferenceseket hívott püspöki székhelyére.

Ő maga a korábban már többször tanúsított figyelmességgel kezelte a görögkatolikus papság ügyeit. Feladatának tekintette a protestánssá lett román falvak katolizálást is, amiben a jezsuiták siettek segítségére, valamint a paphiány miatt ortodoxszá lett magyarok visszatérítését. Nem sejthette, hogy részben az ő munkája eredményeként, melyet az unió mellett elkötelezetten végzett, néhány évtized múlva az egyházmegyéjében élő görögkatolikusok a teljes önállósulás útjára léphetnek.

20. század

szerkesztés

1930-ban egyesítették a szatmári római katolikus egyházmegyével, 1941. június 28-án különválasztották. Az 1930-ban kötött konkordátum alapján a bukaresti érsekségnek rendelték alá; ez alól az 1941–1948-as időszak volt, amikor közvetlenül a Szentszékhez tartozott.[1]

1948. április 9-én ismét egyesítették a szatmári római katolikus egyházmegyével, 1982. október 18-án különválasztották.[1]

A rendszerváltás után

szerkesztés

Az egyházmegyében szolgálatot teljesítő püspökök

szerkesztés

Szomszédos egyházmegyék

szerkesztés
  1. a b c Romániai katolikus, erdélyi protestáns és izraelita vallási archontológia. Összeállította Jakubinyi György. 3. jav. és bőv. kiadás. Kolozsvár: Verbum. 2010. 90. o. ISBN 978-606-8059-25-9  

További információk

szerkesztés