Ugrás a tartalomhoz

Kepler-törvények

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Kepler-törvények néven nevezzük a  bolygómozgások három törvényét, melyeket Johannes Kepler német csillagász állapított meg Tycho Brahe megfigyelési adatait is felhasználva. A Kepler-törvények a Naprendszer bolygóinak mozgástörvényei.

Kepler törvényei és általánosításaik

[szerkesztés]
I. törvény
II. törvény

Kepler törvényei

[szerkesztés]

I. A bolygók pályája

[szerkesztés]

A bolygók pályája ellipszis, és annak egyik gyújtópontjában van a Nap.

,

ahol (r,φ) a bolygók napközpontú polárkoordinátái, l a fókuszon átmenő, a nagytengelyre merőleges húr fele (semi-lactus rectum), e pedig az excentricitás.

II. A felületi törvény

[szerkesztés]

A bolygók vezérsugara (a bolygót a Nappal összekötő szakasz) azonos idő alatt azonos területet súrol.

ahol az adott (nagyon kicsi) szögelfordulás alatt súrolt terület, ennek az idő szerinti első differenciálhányadosa a területi sebesség, ami konstans.

III. törvény

[szerkesztés]
III. törvény

A bolygók keringési idejeinek () négyzetei úgy aránylanak egymáshoz, mint az ellipszispályák fél nagytengelyeinek () köbei, azaz

Például a Jupiter keringési idejének (11,8 földi év) négyzete majdnem 140-szerese a Föld keringési ideje négyzetének. A Jupiter majdnem 5,2-szer van távolabb a Naptól, mint a Föld; ennek köbe szintén majdnem 140-szerese a Föld-Nap-távolság köbének.

Kepler III. törvényének pontos alakja:

, ahol k a Gauss-féle gravitációs állandó, m1 és m2 pedig a testek tömege.
A Gauss-féle gravitációs állandó:

ahol m a Föld - Hold rendszer össztömege, T pedig a Föld - Hold rendszer tömegközéppontjának a Nap körüli keringési ideje.

A Kepler-törvények általánosítása

[szerkesztés]

A fenti törvények általánosíthatóak: igazak egy csillag körül keringő bolygóra, egy bolygó körül keringő holdakra és műholdakra, bármely nagy tömegű égitest körül keringő más égitestekre, csupán az értéke más, a központi égitest tömegétől függ. Egy másik általánosítás a tetszőleges kúpszelet alakú pályákhoz vezet; például egyes üstökösök pályája parabola alakú. A Kepler-törvények közel egyforma tömegű testekre is általánosíthatóak, de ekkor a III. törvény közelítő jelleget ölt. Kepler törvényeinek fizikai magyarázatát a kéttestprobléma szolgáltatja.

A Kepler-törvények története

[szerkesztés]

Az első két törvényt Kepler az 1609-ben megjelenő Astronomia Nova (Új csillagászat) című művében közölte. A harmadik törvényt a Mars adatainak kitartó tanulmányozásával 1618. május 15-én találta meg, ezt a törvényt az 1619-ben írt Harmonices Mundi ("A világ harmóniája") című művében közölte.

Kepler ezeket a törvényeket nem egy elméletből vezette le, hanem Tycho Brahe pontos megfigyeléseiből kiindulva találta meg. Isaac Newtonnak sikerült ezeket egy általánosabb elméletbe beleágyaznia, de meg kell jegyeznünk, hogy a híres 1/ -es gravitációs erőtörvényt ő a Kepler-törvények alapján vezette le.

Kepler II. törvényének igazolása

[szerkesztés]
Kepler II. törvénye könnyen igazolható, ha bizonyítást nyer, hogy centrális erőtérben végzett mozgás esetén (tehát ha az erő egy rögzített pont felé irányul a mozgás során) az
összefüggésben a területi sebességvektor állandó.
A koordináta-rendszer kezdőpontja az erőcentrumban van.
Newton II. törvénye szerint az erő: ,

amely felírható

alakban is, mert .
A két alakból látható, hogy és vektorok párhuzamosak, ezért a vektoriális szorzatuk zérus:
S deriváltja:
mert az első tag két vektora azonos, a vektoriális szorzat meghatározása miatt zérus, a második tagról pedig fentebb nyert bizonyítást, hogy szintén zérus. Mivel s deriváltja zérus, ezért s állandó, következésképpen a területi sebességvektor is állandó, a mozgás pedig síkmozgás.

Jegyzetek

[szerkesztés]

Források

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]