„Csak az tudja, hogy meddig mentünk, aki azt látta, hogy honnan indultunk el, mint én... . Én láttam téglát téglára rakni, nyomot nyom után haladni; én láttam a ligetet, mikor ültették, az utcát, mikor kimérték. S engem nem hagy el a reménység, hogy előre megyünk. Ott áll már a múzeumunk, még ugyan kevés van benne, de egyszer még szűk is lesz, ha mindent összehordunk: a tudományos akadémia már létesülni készül; magyar színművészetet látunk a fővárosban; már könyvnyomdánk is van, sőt hírlapjaink is; okos is, bolond is, s mind a kettő szükséges. Már nevelődik a fiatalság, az iskolák, az universitas évről évre népesülnek, s kezdenek magyar könyveket árulni nyilvános boltokban. Már kezdik az emberek egymást megbecsülni, s nem viaskodnak egy város lakói egymással, csak azért, mert külön céhbe valók, mert külön nyelven beszélnek, külön vallást hisznek; kezdik átlátni, hogy nincs olyan kicsiny ember, aki a másikra nézve szükséges ne legyen. Még a vallást is tolerálják. Már a tolerált hitűek templomaikat kezdik fölépíteni. És én láttam az időket, mikor mindez nem volt, mikor mindennek az ellenkezője volt. És én nem estem kétségbe soha. Olvastam tudós Katona Mihály uram munkájában, hogy vannak apró állatocskák, mik a tenger alatt folyvást építenek, s sziget emelkedik ki a munkájuk után. Ebben az apró polypusok munkájában hiszek. Mindabban, ami lett, nekem is van egy kis részem; csekélység, de valami. Egy tégla, egy fa, egy fillér. Ahol középület keletkezik, egy napig ingyen dolgozom mellette; ha új könyv jelenik meg, azt megszerzem, sorba állítom thékámban, s gyönyörködőm benne; ahol adakozni kell, leteszem a tízesemet, ahol magamhoz hasonló csekély embereket buzdítani kell, nem kímélem a szót; ahol nemzeti ünnepély van, megjelenek ünneplőruhámban; ahol nagy hazafit kell megtisztelni, elmegyek vivátozni az ablaka alá; ha színészek jönnek a városba, ott vagyok tapsolni. S mi ez mind? Csekélység, porszem. De porszemekből áll a piramis. S ha hozzám hasonló csekély emberek százan, ezren, tízezren – hátha százezren?! – egyet fognak gondolni, uram, a fillérből kincs lesz, a téglából város lesz, a tapsból riadal lesz; a betűből könyv lesz, a könyvből bibliotéka lesz, a népből nemzet lesz!”
| „
|
Nem álmodozhatunk többé beton-paradicsomokról, ahol gépzenére andalog az akkordmunka utáni szabadidőben egy félhülyére civilizált, képes újságok műveltségi szintjére nevelt, családokban is elbújtatott önkéntes titkos rendőrök által ellenőrzött és megfélemlített, igazi és bátor élvezetekre képtelen, szórakozásra örökké éhes, félművelt, indulatait olcsó bódítószerekel közömbösítő társadalom.
|
”
|
– Márai Sándor
|
.svg){kind=small}
.svg)
.svg){kind=small}
.jpg){kind=small}
posta 2008. április 10., 10:25 (CEST)
Tahdita+Streit... 2008. április 14., 00:37 (CEST)
—Dani vita 2008. szeptember 30., 21:27 (CEST)
postafiók 2008. február 12., 22:03 (CET)