Győri csata
Győri csata | |||
Napóleoni háborúk | |||
Edmund Kaiser festménye az ütközetről | |||
Dátum | 1809. június 14. | ||
Helyszín | Győr közelében, a mai Kismegyernél | ||
Eredmény | Francia győzelem | ||
Harcoló felek | |||
| |||
Parancsnokok | |||
| |||
Haderők | |||
| |||
Veszteségek | |||
| |||
A Wikimédia Commons tartalmaz Győri csata témájú médiaállományokat. |
Ötödik koalíciós háború (1809) |
---|
Sacile • Teugen-Hausen • Raszyn • Abensberg • Landshut • Piave (1809) • Eckmühl • Regensburg • Ebersberg • Aspern-Essling • Bergisel • Győr • Wagram • Gefrees • Znaim • Walcheren • Schönbrunni béke |
A győri csata vagy kismegyeri csata Kismegyeren 1809. június 14-én volt a napóleoni háborúk egyetlen, a Magyar Királyság területén lezajlott ütközete, egyben az utolsó olyan összecsapás, amelyben a magyar nemesi felkelés hadai vettek részt. Bár a minőségbeli, létszámbeli és vezetésbeli különbségek miatt kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a franciák fölényben vannak, ám Laval Nugent vezérőrnagy téves felderítési adatai miatt jelentősen alábecsülték a francia sereg létszámát. A csatát az osztrák vezetés sorozatos tévedései kísérték végig, és a francia minőségi és számbeli fölény végül a Habsburg sereg vereségéhez vezettek.
Előzmények
[szerkesztés]Napóleon az ötödik koalíció ellen vívott harcai során 1809 májusában elfoglalta Bécset. Előzőleg május 15-én Schönbrunnban kiáltványt adott ki a magyar nemességnek címezve, amelyben felszólította őket a Habsburgok elhagyására és a függetlenség kikiáltására. A magyar politikai vezető réteg erre nem volt hajlandó, több okból is. Elsősorban a Napóleon oldalára állt Lengyelország példájából okulva, amelyet kifosztottak, csupán névleges előnyöket biztosítva a lengyeleknek. Ellenben tizenkétszer annyi adót szedtek be tőlük, mint a Napóleon előtti időkben, férfilakosságának egy részét pedig katonának hurcolták el, ahonnan kevesen tértek vissza. Ezenkívül Napóleon francia birodalmát több súlyos vereség is érte, a császár elszenvedte első vereségét az asperni csatában és a pápa is kiátkozta őt. Ezek miatt a nemesség számára jobb választásnak tűnt a Habsburg Birodalom, amely tiszteletben tartotta korábbi jogaikat.[3]
Mivel a nemesség nem fogadta el Napóleon ajánlatát, megindult a nemesi felkelés (latinul insurrectio). A háború folyamán az ország védelmére a nemesség – a bécsi udvar felhívására – fegyvert fogott a korabeli Európa legjobban felszerelt, legképzettebb és legjobban irányított hadseregével szemben. A „vitézlő nemesség” bevonuló tagjai, az „inszurgensek” egy dunai és egy tiszai hadosztályt alkottak, melyben vármegyéjük egyenruhájában vonultak hadba. A napóleoni háborúk során az első insurrectióra 1797-ben került sor, amely azonban egy hónapnyi gyakorlatozás után feloszlott. Nem került sor bevetésükre 1800-ban és 1805-ben sem.
1809 áprilisában ismét fegyverbe hívták a nemesi felkelő csapatokat, akik a Nyugat-Magyarországra benyomuló francia reguláris haderők ellen vonultak. A francia hadakat három parancsnok vezette: Eugène de Beauharnais, Itália alkirálya, Napóleon fogadott fia, Louis Bonaparte (I. Lajos holland király), sógora, Joachim Murat (1767-1815), valamint Auguste Marmont és Étienne Macdonald marsallok, Taranto és Raguza hercegei.
Az osztrák hadakat kiszorították Itáliából, János főherceg Magyarország felé vezette embereit, hogy egyesüljön Károly főherceg erőivel, amelyek Morva-mezőnél állomásoztak. Miután ezt az őket üldöző francia sereg lehetetlenné tette, a hadsereg Graz felé vonult vissza, Körmend irányába. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a francia hadvezetés célja külön-külön a két osztrák sereg legyőzése. A vegyesen felszerelt nemesi felkelőkből álló teljes haderő, körülbelül 16 000-en,[2] Magyarország területén csatlakoztak János főherceg seregéhez, akinek az volt a terve, hogy Pápa, Győr és Pozsony vagy Komárom érintésével, a nagyobb ütközeteket kerülve csatlakozik Károly seregéhez. Ennek megfelelően Pápát rövid harcok után adták fel, és erőltetett menetben vonultak vissza Győr irányába.[1]
Fontos megjegyezni, hogy János főherceg seregében is rengeteg magyar szolgált császári egyenruhában, akik felszerelt és kiképzett katonák voltak az inszurrekcióban szolgálatot teljesítő honfitársaikkal ellentétben. Így a győri csatában számszerűleg több magyar harcolt a franciák ellen, mint amennyi az inszurrekció létszáma volt.
A franciák elleni helytállásra a katolikus papság is buzdított, Magyary János például költeményt is megjelentetett.[4]
Az ütközet
[szerkesztés]Június 13-án este került sor az osztrák táborban arra a haditanácsra, mely a harc mellett döntött. Ebben jelentős szerepet játszott Laval Nugent vezérőrnagy, aki a felderítési adatokból tévesen 15 000 fősre becsülte a valójában 50 000-es francia-olasz sereg létszámát. A hadvezetés a téves adatok alapján úgy gondolta, hogy pusztán védekezéssel képesek lesznek felőrölni a francia sereg támadását. A franciák ezzel szemben tisztában voltak az ellenség erőivel, így a szárnyakon átkaroló hadműveletet készítettek elő, mivel a nehezebben megtörhető osztrák regulárisok alkották az ellenséges erő gerincét.[1]
A sereg másnap június 14-én, Győr közelében a csanaki domboknál megütközött a franciákkal. Az első francia támadások hajnalban kezdődtek, és ekkor derült ki a francia hadvezetés számára, hogy az osztrákok harcolni fognak. Az osztrák oldalon Nugent fatális tévedésére csak a délelőtt során derült fény, ám János főherceg mégsem rendelte el a visszavonulást. A franciák tüzérségi tűz után indítottak frontális rohamot az osztrák állások ellen. Ezt a védők nem csak visszaverték, hanem ellentámadást is indítottak és a Pándzsa-patakig verték vissza a támadókat. A franciák második rohama nagyobb sikerrel járt, ekkor ugyanis már áttörték az első védelmi vonalat, ám a második vonalon támadásuk kifulladt, és az osztrákok ellentámadása ismét a patakig szorította vissza őket. János főherceg azonban nem rendelte el a franciák patakon túli üldözését, hanem inkább csapatai sorait próbálta rendbe szedni. Ez a döntés a csata szempontjából később végzetesnek bizonyult.[1] A legrosszabb helyzetben a magyarok voltak, akiknek silány fegyverzete (a puskák némelyikének még ütőszege sem volt, így semmiképp nem lehetett volna vele tüzelni![5]) nem tette lehetővé a modern fegyverekkel felszerelt és a sokkal fegyelmezettebben küzdő franciák elleni hatékony harcot.
János főherceg döntése következtében a francia csapatok időt nyertek és újra felfejlődhettek, majd délután 4 órakor ismét támadást indítottak az osztrák állások ellen. A két támadást is visszaverő osztrák-magyar csapatok már igen kifáradtak, így a franciák áttörése egyre bizonyosabbnak tűnt. Mecséry Dániel, a magyar balszárny vezetője ezért csapatai egy részét a főerő megsegítésére küldte. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy a bekerítést világosan látó János főherceg nem értesítette őt a készülő ellenséges műveletről, így az már csak akkor vált számára világossá, amikor befejeződött. A magyar lovasság összetorlódott a patak kiszáradt medrében, ahol a francia ágyúk erős tüze is verte őket. Több sikertelen kimenetelű ellentámadás után a teljes hadosztály menekülni kezdett, és magukkal rántották a segítségükre küldött Hadik-huszárezredet is, amelyen keresztüllovagoltak, ezzel azt is felbomlasztva és menekülésre késztetve.[6]
A balszárny teljes összeomlása után a vereség teljesen egyértelművé vált, ám János főherceg csak akkor adta ki a parancsot a visszavonulásra, amikor a franciák már végleges bekerítéssel fenyegették csapatait. Ekkor a Habsburg haderő Komárom irányába vonult vissza, többnyire rendezetten és fegyelmezetten. A csatában az osztrák–magyar sereg körülbelül hatezer embert vesztett, míg a franciák vesztesége háromezer főre rúgott. A francia győzelem nagy eredménye volt, hogy János főherceg hadserege jó időre alkalmatlanná vált arra, hogy újra harcba szállhasson.[7] A franciák többnyire dicsérően szóltak a magyar nemesi felkelők helytállásáról, azon véleményüknek hangot adva, hogy a magyar nemesek „vitézek, de még gyakorlatlanok”.[2]
Következmények
[szerkesztés]A vereség eredményeként a nemesi hadat Székesfehérváron feloszlatták, és ezután többet nem került sor nemesi felkelésre. A vereség nagy lélektani hatást gyakorolt az országra. Még Alvinczi József, Magyarország főhadikormányzója is elhagyta Budát és kelet felé indult. A győzelem következtében a franciák mindkét fontos céljukat elérték, így kivonták János főherceg seregét a későbbi összecsapásokból, mint például a wagrami csatából, másrészt elérték a nemesi hadak feloszlatását. A csata azonban korántsem a magyar balszárny menekülésekor dőlt el, a sorozatos vezérkari melléfogások ugyanekkora, ha nem nagyobb szerepet játszottak a vereségben. A történészek többsége úgy tartja, hogy a magyar balszárny további kitartása esetén a centrum omlott volna össze. Ráadásul a huszárok küzdelmének köszönhetően a szárny gyalogsága rendezetten tudott visszavonulni.[8]
A bécsi udvar igyekezett a hadvezetési hibákat eltussolni és a vereséget a nemesi felkelők megfutamodásának számlájára írni. Az inszurgensek bűnbakká tételének másik fontos oka az volt, hogy az osztrákok el akarták kerülni egy erős magyar hadsereg létrehozását a nemesi felkelőkből, hiszen ez érdekeiket veszélyeztette volna. A bécsi udvar kritikus szemlélete egybevágott az ellenzék, a későbbi reformerek érdekeivel, akik az inszurrekciót elavult és felesleges intézménynek tartották, a feudális kiváltságok elleni harc részeként. Ennek oka az volt, hogy a magyar nemesség tagjai arra hivatkozva élveztek adómentességet, hogy ők a vérükkel adóznak („vitézlő nemesség”). Petőfi Sándor „A nép nevében” című versének köszönhetően az eset „győri futás”-ként híresült el, és az évek folyamán legenda szövődött köré. A csata tudományos feldolgozása magyar nyelven a 19. század végén kezdődött meg, ám ez csak 1945-ig tarthatott, amikortól ismét csak egy meghatározott szempont szerint lehetett értelmezni az eseményeket. A mai történészek többsége a csatát már egy szükségszerű vereségként látja, amelyet a kor legjobban felkészült hadserege mért a Habsburg hadakra, és amelyben a magyar nemesség a körülményekhez képest jól helytállt.[8][9]
A nemesi felkelő alakulatok az 1809. július 12-ki Znaimban megkötött fegyverszünet után is a táborban maradtak. Ezt az időt használták fel, hogy a hevenyészett, harcértékben, szervezettségben és felszereltségben sok kívánnivalót hagyó nemesi lovasságot használható katonai erővé alakítsák át. 1809. augusztus 9-én, a nádor lovászi és szentmargitai Sümeghy József (1757–1832) királyi tanácsost, zalai alispánt, János főherceg táborához hadi biztosnak nevezte ki.[10] Új tiszteket vezényeltek át a huszárezredektől, új fegyvereket, felszerelést kaptak, magyar nyelvű kiképzési és szolgálati szabályzatot jelentettek meg számukra, és mint a rendes sorkatonaságot, gyakorlatoztatták őket. Közben eljött az ősz, és letelt a hat hónap, melyet a felkelősereg a törvények szerint táborban volt köteles tölteni. 1809. november 1-jén lépett volna életbe a kincstári fizetési rend. Ezt azonban hosszú időre nem vállalta a hatalom, és a Székesfehérvár mellett megtartott szemlék után, ahol naponta más és más ezredek mutatták be megszerzett hadi-tudományukat (legutoljára a Fejér megyei és székesfehérvári önkéntes alakulat), lényegében véget ért a táborozás. A csapatok egymás után hazavonultak. "Menjetek békességben! Szerencsét és Isten áldását! Szeretetem és tiszteletem kísérjen benneteket" - írta József főherceg nádor 1809. december 18-i elbocsátó levelében. A nemesi inszurrekció intézménye a gyakorlatban ezzel a levéllel szűnt meg véglegesen.[11]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b c d e Strang Dániel, i. m. 29. o.
- ↑ a b c d e Hahner Péter, i. m. 179. o.
- ↑ Hahner Péter, i. m. 175–177. o.
- ↑ Lukácsi Zoltán 2010: Napóleon a magyar katolikus prédikációkban. In: „Franciák Magyarországon, 1809” Konferencia I. Győr, 82.
- ↑ Liptai E. 439. old.
- ↑ Strang Dániel, i. m. 29, 30. o.
- ↑ Strang Dániel, i. m. 30. o.
- ↑ a b Strang Dániel, i. m. 31. o.
- ↑ Hahner Péter, i. m. 178, 180. o.
- ↑ ZML. IV. 1i. Inszurrekciós iratok. Az 1809. évi nemesi felkeléshez kirendelt Állandó Bizottság jegyzőkönyve és iratai. [2015. április 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. szeptember 10.)
- ↑ Nagy-L István szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 11. (Pápa, 2006)Haderő és hadviselés 1809-ben. ÓDOR IMRE: A magyar nemesi felkelés 1809-ben
Források
[szerkesztés]- Gömöry Gusztáv: Az 1809-ik évi magyar nemesi fölkelés. Hadtörténelmi Közlemények 1889.
- Hahner Péter: 100 történelmi tévhit avagy amit biztosan tudsz a történelemről - és mind rosszul tudod, Animus Kiadó, Budapest, 2010, ISBN 9789639884953
- Strang Dániel: A magyar nemesek utolsó csatája In: BBC History magazin, I. évf. 4. szám, 2011. július, ISSN 2062-5200
- Veress Csaba: Napóleon hadai Magyarországon, Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó, 1987, ISBN 9633263565
- Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország, Magvető Kiadó, 1977, ISBN 9632704932
- Magyarország története 1526–1686, Főszerk.: Pach Zsigmond; szerk.: R. Várkonyi Ágnes, Akadémia Kiadó, Budapest 1985. ISBN 963-05-4098-3
- Mohácsi Endre 2008: 1809: a magyar nemesi insurrectio hattyúdala. JAMÉ
További információk
[szerkesztés]- Kevés volt a magyar nemesség Napóleon ellen. Múlt-kor, 2012. június 14. (Hozzáférés: 2012. június 14.)