Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2017-39-2

A pekingi Dob-torony, 1420-ban épült formájában, a 20. század első éveiben készült fényképen

A középkori (14–17. századi) kínai Ming-dinasztia korának mindennapi élete azért különösen érdekes, mert ez volt az utolsó etnikailag kínai császári dinasztia, és ebben a korban a mindennapokban is karakteresen jelentek meg a nemzeti kultúra sajátos vonásai.

A kínai társadalom alapját ebben az időben is a túlnyomórészt önellátó faluközösségek adták, és a tőlük szedett adóból tartották el a hivatalnokokat, a mandarinokat és magát a kínai császárt. Eközben megjelent, sőt kiszélesedett a városi kereskedők és kézművesek rétege. A városokban sokszínű kultúra alakult ki.

A Ming-dinasztia idején Kína a világ egyik legerősebb hatalma volt, de kisugárzása földrajzi helyzete, a kor közlekedési-technikai viszonyai és a dinasztiára jellemző elzárkózás miatt csak közvetlen környezetére terjedt ki. Ebben a régióban igen jelentős hatást gyakorolt például Japán, Korea és Vietnám kultúrájára, mindennapi életére.

Kínában ekkor már sok évszázad óta egymás mellett él a konfucianizmus, a taoizmus és a buddhizmus. A Ming-korban igyekeztek egymással összhangba hozni ezt a három fő vallási-filozófiai irányzatot, és ennek jegyében elindították a „három tanítás” szinkretikus mozgalmát. Megpróbálták a buddhista karma fogalmát közelíteni az isteni jutalom taoista tanához és a konfuciánus etikai elvekhez. A közelítés fő tétele az volt, hogy minden jó cselekedet végső soron elnyeri méltó jutalmát. Ezt az irányzatot az előkelő rétegek tagjai buzgón felkarolták. Rendszeresen feljegyezték jó cselekedeteiket, és pontozták azokat. A központi helyen az ősök tisztelete állt. Városokban és vidéken rengeteg templom és kolostor működött, amelyekben taoista papok vagy buddhista szerzetesek tevékenykedtek. A köznép az ájtatosságot főleg otthon, a családi oltár előtt gyakorolta.