Vang Csing-vej
| Vang Csing-vej | |
 | |
| 1930-ban | |
| A Kínai Köztársaság (japán bábállam) elnöke | |
| Hivatali idő 1940. március 20. – 1944. november 10. | |
| Helyettes | Csou Fo-haj |
| Elnök | Lin Szen |
| Utód | Csen Kung-po |
| A Kínai Köztársaság 4. miniszterelnöke | |
| Hivatali idő 1932. január 28. – 1935. december 1. | |
| Előd | Szun Fo |
| Utód | Csang Kaj-sek |
| Született | 1883. május 4..svg){kind=small} Kuangtung, Csing Birodalom |
| Elhunyt | 1944. november 10. (61 évesen) Nagoja, Japán |
| Párt |  Kuomintang |
| Házastársa | Csen Pi-csün |
| Foglalkozás |
|
| Iskolái | Tokyo School of Law |
| Halál oka | rák |
| Díjak | Grand Cordon of the Supreme Order of the Chrysanthemum |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Vang Csing-vej témájú médiaállományokat. | |
Vang Csing-vej (egyszerűsített kínai: 汪精卫, tradicionális kínai: 汪精衛, pinjin: Wāng Jīngwèi, 1883. május 4. – 1944. november 10.) kínai politikus. A Kuomintang balszárnyának a tagja, ám mégis meggyőződéses antikommunista, és élete vége felé egyre inkább jobboldalibbá vált. Szun Jat-szen közeli munkatársaként Szun halála után megpróbálta ő is megszerezni a hatalmat, így komoly összeütközésbe került Csang Kaj-sekkel. A második kínai–japán háború során átszökött a japánokhoz, és Nankingban megalapította a kínai kollaboráns kormányt. A neve Kínában összeforrt a hazaáruló szóval, az európai Quisling szóhoz hasonlóan.
Élete
[szerkesztés]Korai karrierje
[szerkesztés]1883. május 4-én született Szansujban, Kuangtung tartományban. A Csing kormányzat pénzügyi támogatásával Japánba utazott tanulni 1903-ban. 1905-ben a Szun Jat-szen vezette nacionalista szervezet, a Tungmenghuj (Kínai Forradalmi Szövetség) tagja lett. Vang a Csing-dinasztia gyengeségét és romlottságát okolta Kína hanyatlásáért. Japánban Szun közeli munkatársa lett, és ennek köszönhetően a korai Koumintang egyik meghatározó figurájává vált.[1]
Az 1911-es forradalmat megelőző években Vang aktívan harcolt a Csing-dinasztia ellen. Ebben az időben kezdett el felemelkedni, mint elsőosztályú szónok és a kínai nacionalizmus hűséges hirdetője. Ebben az időben orrgyilkos alakulatokat szervezett Hongkong szigetén és a forradalom iránti önfeláldozásról beszélt. A Gong régens elleni merénylet tervezése idején ismerkedett meg Csen Pi-csünnel, akivel 1912-ben össze is házasodott. 1910-ben megpróbálta meggyilkolni Gong herceget, a Csing Birodalom régensét, ám nem járt sikerrel. Társaival együtt elfogták és felelősségre vonták őket.[2][3] Ezért 1910-től kezdve a vucsangi felkelésig börtönben ült, és Jüan Si-kaj tábornok, a madnzsu miniszterelnök 1911 végén engedte ki a börtönből, gesztusként a forradalmi erőknek.[4] Szabadulása után egyfajta nemzeti hőssé vált.[5]
Szabadulása után a katonai kormány feje, Jüan Si-kaj tábornok ellen próbált merényletet végrehajtani, azonban nem járt sikerrel, és Franciaországba kellett emigrálnia. Csupán 1917-ben tért vissza Kínába. 1924-ben a Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottságának második legfontosabb emberévé választották.[3] Erősen ellenezte Szun együttműködését a kommunistákkal, mivel úgy tartotta, hogy a kommunisták sosem lehetnek igazi hazafiak.[6] A Szovjetunió által küldött katonai tanácsadókat is igen nagy gyanakvással figyelte.[7]
Harc a hatalomért
[szerkesztés]
Szun Jat-szen 1925-ös halála után három fő jelölt volt a Kuomintang vezetői tisztségére: Csang Kaj-sek, Hu Han-min és Vang Csing-vej. Habár Vang erősen antikommunista volt, a másik két jelölthöz képest a párt balszárnyát képviselte.[3] Csang Kaj-sek a Koumintangon belül alacsony pozíciót töltött be, Vang pedig a Központi Végrehajtó Bizottság vezetője, és a Katonai Ügyek Tanácsának tagja volt, úgy gondolta, ő léphet Szun Jat-szen helyére. Azonban Csang ügyesen kihasználta a mögötte álló katonai támogatást, és 1936. június 5-én a Nemzeti Forradalmi Hadsereg főparancsnoka lett.[8]
Az északi hadjárat idején Vang és a Koumintang balszárnya a frissen elfoglalt Vuhan városába tette székhelyét, ahol 1927-ben kikiáltották a nemzeti kormányt.[3] Azonban a vuhani kormány nagyon gyenge katonai erővel rendelkezett, és az ellenük bevezetett gazdasági blokád is súlyosbította a helyzetet. A kormányban kezdetben kommunista miniszterek is helyt kaptak, ám Vang nemsokára kénytelen volt engedni, és az általa elnökölt Központi Végrehajtó Bizottság 1927. július 15-én törvényen kívülinek nyilvánította a Kínai Kommunista Pártot.[9] A vuhani kormány még ugyanebben az évben kénytelen volt Nankingban Csang Kaj-sek nemzeti kormányához csatlakozni. Vang Csing-vej nem tartott társaival, hanem inkább Franciaországba emigrált, ahol tovább folytatta Csang-ellenes politikáját.[3]
1930-ban részt vett az utolsó komolyabb megmozdulásban, amely Csang Kaj-sek hatalmát igyekezett megdönteni. A közép-síksági háború során Vang Feng Jü-hsziang és Jen Hszi-san hadurakat támogatta, egy pekingi székhelyű ellenkormány létrehozásának tervével. A szövetség azonban vereséget szenvedett Csangtól, Vang pedig Kanton városába helyezte át székhelyét. Mivel presztízse lassanként visszatért, Csang Kaj-sek végül követeket küldött Hongkongba, hogy tárgyaljanak Vanggal a visszatérésről. A tárgyalások sikerrel zárultak, Vang pedig Kína külügyminisztere lett.[3]
1932. január 28-án, a sanghaji incidens napján nevezték ki miniszterelnöknek. Mivel a fegyveres összecsapások elmérgesedtek a két fél között, az ő feladata volt a konfliktus rendezése. Ő maga azon az állásponton volt, hogy a tárgyalások idején is ellen kell állniuk a japánok támadásának. 1932 májusában ő írta alá a megalázó sanghaji fegyverszünetet, ez pedig sokak szemében árulóvá tette.[3] 1935. november 1-jén merényletet követtek el ellene,[10] amelyben súlyosan megsérült. Mivel a testét ért golyókat nem tudták teljesen eltávolítani, decemberben külföldre utazott, hogy az ottani orvosok gyógyítsák meg. Az ott töltött időt a külkapcsolatok építésére használta ki, 1936-ban találkozott Adolf Hitlerrel, ahol Kína Antikomintern paktumhoz való csatlakozásáról tárgyalt. Ezzel egy időben Vang a Szovjetunió vezetőivel is egyeztetéseket folytatott egy Japán-ellenes szövetség létrehozása érdekében.[3]
Kollaboráció a japánokkal
[szerkesztés]
A második kínai–japán háború 1937-es kitörését követően több kritikus hangot is megfogalmazott a vezetéssel, és főleg a kommunistákkal létrehozott egységfronttal szemben. Úgy gondolta, hogy egy háború se nem Japán, se nem Kína érdeke, csupán a kommunisták számára előnyös.[3] Végül igaza lett, hiszen a háború kezdetén Csang Kaj-sek hatvanszor akkora seregnek parancsolt, mint a kommunista erők, míg a háború végére ez az arány mindössze háromszorosra csökkent.[11] Vang szorgalmazta a japánokkal való kiegyezést és békekötést, és több alkalommal is azon nézetének adott hangot, hogy egy Japán és Kína közötti háború csakis az utóbbi vereségével végződhet.[12]
Vuhan eleste után Vang megbízottja útján tárgyalásokat kezdett a japánokkal, akik ígéretet tettek arra, hogy a megfelelő feltételek teljesülése esetén két év alatt kivonják minden csapatukat Kína területéről. Miután nem tudta meggyőzni Csang Kaj-seket ennek előnyeiről, és arról, hogy az igazi ellenség a gyarmatosító hatalmakban keresendő, 1938. december 21-én átszökött a front másik oldalára. December 29-én Hanoiból telegrammüzenetet intézett a csungkingi kormány számára, amiben arra szólította fel őket, hogy kössenek békét Japánnal,[3] hiszen „Japánnak nincsenek területi követelései Kínával szemben, nem követel jóvátételt, visszaadja a koncessziós területeket, megszünteti a területenkívüliséget.” A Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottsága 1939. január 1-jén elutasította Vang kérését, és kizárta őt a pártból. Ennek ellenére a Bizottság több mint negyven tagja szintén a japánok által megszállt területre szökött.[13]
1939-ben Csang emberei merényletet követtek el ellene Hanoiban lévő otthonában, azonban nem őt, hanem egy közeli barátját lőtték le. Barátja halála előtt Vang kemény követeléseknek adott hangot a japánokkal szemben, ám utána ezek nagy részéről lemondott, és 1940. március 30-án megalakult a kollaboráns kormány Nanking városában, Vang vezetésével.[3] Bár a kormányzat első embere lett, mégis csak ügyvezető elnöki pozíciót kapott. Ennek oka az lehetett, hogy a japánok továbbra is Csang Kaj-sekben látták a fő szövetségest.[13] A kormány fő feladat kezdetben a különféle államkezdemények, mint Mengcsiang, a pekingi ideiglenes kormányzat és a nankingi reformkormány állammá szervezése volt. Mindössze az utóbbit sikerült kormányába beolvasztani, az első kettő csak névlegesen került irányítása alá, valójában azonban nem sok beleszólása volt az ott történő dolgokba.[3]
Nankingi lakásában Vang szinte házi őrizetben élt. Házát japán géppuskafészkek vették körül, japán katonákkal tele. Ő maga többször sérelmezte ezt, és szóvá tette, hogy egyfajta börtönben él. Államát csak a tengelyhatalmak ismerték el, Japán elismerésére pedig egészen 1940 novemberéig várnia kellett. Külpolitikai elképzelésének alapgondolata az erős antikommunizmus volt. Ezen kívül felidézte még, hogy Szun Jat-szen is a japánokkal való szövetség szószólója volt.[3]
Vang egy osztályok nélküli társadalmat képzelt el, ahol mindenki a nagyobb cél érdekében dolgozik, és megpróbálta ezt a valóságba is átültetni. 1942-ben, újévkor létrehozta ezen gondolatának népszerűsítésére az Új Polgárok Mozgalmát, amely azonban nem örvendett nagy népszerűségnek. 1943-ban, amikor a sanghaji francia koncessziót Vang államához csatolták, az pedig hadat üzent a szövetségeseknek, nőtt az érdeklődés a Mozgalom iránt, ám ez igen hamar eltűnt.[3]
Az 1935-ös merénylet eredményeképp visszatérő betegségek kínozták Vangot, így időről időre Japánba kellett utaznia gyógykezelésre. 1944. november 10-én Nagojában halt meg, 61 évesen. Pozícióját közeli barátja, Csen Kung-po vette át.[3] Vangot Szun Jat-szen mauzóleumához közel temették el egy díszes sírban. A második kínai–japán háború befejeződése után Csang Kaj-sek csapatai ismét birtokukba vették a korábbi fővárost, Nankingot. Vang sírját lerombolták, testét pedig elégették. A síremlék helyén a mai napig egy kis pavilon hirdeti, hogy Vang Csing-vej áruló volt.
Források
[szerkesztés]- ↑ Howard L. Boorman and Richard C. Howard, The Biographical Dictionary of Republican China., New York: Columbia University Press, 1970, p. 369.
- ↑ Polonyi Péter: Kína története, 1994, Budapest, Maecanes kiadó, p. 151.
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o Wang Jingwei[halott link]
- ↑ Polonyi Péter: Kína története, p. 155.
- ↑ Howard L. Boorman and Richard C. Howard, The Biographical Dictionary of Republican China., p. 370-371.
- ↑ Dongyoun Hwang: Wang Jingwei, The National Government, and the Problem of Collaboration, Ph.D. Dissertation, Duke University. UMI Dissertation Services, Ann Arbor Michigain. 2000, p. 148.
- ↑ Dongyoun Hwang. Wang Jingwei, The National Government, and the Problem of Collaboration, p. 118
- ↑ Jay Taylor. The Generalissimo's son: Chiang Ching-kuo and the revolutions in China and Taiwan. Harvard University Press, 57. o. (2000). ISBN 0674002873
- ↑ Polonyi Péter: Kína története, p. 192.
- ↑ Polonyi Péter: Kína története, p. 205.
- ↑ Jun Chang, Jon Halliday: Mao, az ismeretlen történet, p. 219.
- ↑ Polonyi Péter: Kína története, p. 210.
- ↑ a b Polonyi Péter: Kína története, p. 215.
- Wang Jingwei[halott link] (angolul)
- Polonyi Péter: Kína története, 1994, Maecenas kiadó, Budapest, ISBN 9638469331
- Jung Chang, Jon Halliday: Mao, az ismeretlen történet, Európa Kiadó, Budapest, 2006, ISBN 963-07-8158-1
További információk
[szerkesztés]- Nankingi bábkormány (angolul)
