Ugrás a tartalomhoz

Iuliu Maniu

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Iuliu Maniu
Román Királyság miniszterelnöke
Hivatali idő
1928 – 1930
ElődVintilă Brătianu
UtódGheorghe Mironescu
Hivatali idő
1930 – 1930
ElődGheorghe Mironescu
UtódGheorghe Mironescu
Hivatali idő
1932 – 1933
ElődAlexandru Vaida-Voevod
UtódAlexandru Vaida-Voevod
Született1873. január 8.[1][2][3][4][5]
Szilágysomlyó
Elhunyt1953. február 5. (80 évesen)[1][6][3]
Máramarossziget
SírhelySzegények temetője
PártNemzeti Parasztpárt
Foglalkozás
  • politikus
  • jogász
  • államférfi
  • jogász
Iskolái
Vallásromán görögkatolikus egyház
A Wikimédia Commons tartalmaz Iuliu Maniu témájú médiaállományokat.

Iuliu Maniu, egyes magyar forrásokban Maniu Gyula[7][8][9] Szilágysomlyó, 1873. január 8. – Máramarossziget, 1953. február 5.) erdélyi román jogász, politikus, Románia miniszterelnöke.

Élete

[szerkesztés]

Családja, tanulmányai, fiatal évei

[szerkesztés]

Szilágysomlyó közelében, egy görögkatolikus vallású, vagyonos nemesi családba született.[10][* 1] Édesapja, Ioan Maniu Pesten és Bécsben végezte iskoláit. Újságíró és törvényszéki tisztségviselő lett. Édesanyja Clara Coroianu, apai nagyanyjának öccse, Simion Bărnuțiu erdélyi származású román történész, akadémikus, filozófus, jogász és liberális politikus volt, akinek gondolatisága, törekvései egész életében hatással voltak rá.[* 2] A család a szilágybadacsonyi földbirtokhoz újabb földet vásárolt, és építkeztek is, de nem sokkal születése után Zilahra költöztek. Badacsony a család központi lakóhelye, temetkezési helye maradt. – Tanulmányait Balázsfalva elemi iskolájában kezdte, majd harmadik osztálytól a Zilahi Polgári Fiúiskolában folytatta, a középiskolát a Zilahi Református Kollégiumban végezte, majd joghallgató volt a kolozsvári, a budapest és a Bécsi Egyetemen. Ügyvédi képesítését szerzett, és jogi doktor lett Budapesten (1896). A balázsfalvi Román Görög-Katolikus Érsekség és egyházmegye jogtanácsosaként dolgozott. Balázsfalván ügyvédi munkája mellett a görögkatolikus papnevelőben jogot oktatott (1898. október–1915).

A politikus

[szerkesztés]

Az Osztrák-Magyar Monarchiában

[szerkesztés]

Feladatának, kötelességének tartott minden olyan tevékenységet, amellyel az erdélyi románság körülményein javíthatott, politikai szerepét növelhette, s kedvezőbb állami státuszhelyzetének rendezéséhez járulhatott hozzá. Ez a törekvés mint családi hagyomány élt benne. – Budapesti egyetemistaként részt vett a városban élő román fiatalok Petru Maior Diákegylete tevékenységében,[* 3] és később annak elnöke lett. Az egyletet képviselte a moldvai Románvásárban tartott Román Diákok Kongresszusán (1892).[11]

Tanulmányai befejezése után, különleges politikai tehetsége elismeréseként, 24 évesen, beválasztották a Román Nemzeti Párt[* 4] Központi Bizottságába (1897), majd a Párt alelnöke lett (1904). – Az új politikai taktikát, az aktivizmust[11], elfogadta és annak támogatójaként – második próbálkozásra – mint Alsó-Fehér megye (Alvinc) képviselője bekerült a magyarországi országgyűlésbe, ahol a következő választásig, pártja politikai céljainak megfelelően, állhatatos szívóssággal tevékenykedett (Maniu Gyula – 1906–1910).[12][13][14] – Kitartóan részt vett Tisza Istvánnak az erdélyi románokkal kezdeményezett tárgyalásain (1913),[11][15][16] de kapcsolatban állt a Ferenc Ferdinánd körül tömörülő politikai csoporttal is, és komolyan érdeklődött az ún. Nagy-ausztriai Egyesült Államok szövetségi állam (Vereinigte Staaten von Groß-Österreich) terve iránt.[17][11]

Az első világháború kitörését követően hadkötelezetté vált, s a nagyszebeni tisztiiskolában történt hat hónapos kiképzése után az olasz frontra került. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása idején, október végén Bécsben, tüzérségi hadnagyként létrehozta az Erdélyi Románok Nemzeti Tanácsát, illetve a Román Katonák és Tisztek Szenátusát[* 5] A magyarországi őszirózsás forradalom után a Károlyi Mihály-kormánya által kezdeményezett, és a Jászi Oszkár vezette novemberi, aradi tanácskozásokba (1918. november 13–14.) a második napon, 14-én kapcsolódott be. Beszéde világossá tette a magyar küldöttség számára a Román Nemzeti Tanács szándékát: a teljes elszakadást Magyarországtól.[18][11][19][20]

„Mi románok magunkat mindig nemzetnek tekintettük, ezen nemzeti mivoltunk következetesen hangsúlyozva lett. Most annyi évszázad után oda fejlődtek a dolgok, hogy a mi álláspontunk győzött az általános felfogásban, amidőn Wilson kijelentette, hogy egy öntudatra ébredt nép nemzetnek tekinthető, amelynek részére minden jog megadandó. Ennek következtében mi abban a percben, amikor ez a világfelfogás győzelemre jutott és azt Magyarország hivatalos tényezői is elfogadták, attól kezdve mi nemcsak teoretice, hanem gyakorlatilag is nemzetnek tekintettük magunkat. Mi nem képzelhetünk olyan nemzetet és olyan szuverenitást, amelynek attribútumai között ne volna meg a közigazgatási és végrehajtó hatalom is. Ezért akartuk mi hatalmunkba venni a végrehajtó hatalmat… az önrendelkezési jog nem községek, nem enklávék, hanem népek, területileg összefüggő, egységesen lakó nemzetek részére van elismerve… Mi jogot tartunk azon összes erdélyi és magyarországi területekre, amelyeken a románok mint geográfiailag összefüggő kompakt nép és nemzet laknak, úgy amint az ennek a népnek és nemzetnek tradíciójában is él.”[21]

Szervezte és jelen volt a magyarországi (erdélyi) románok Gyulafehérvárra összehívott nemzetgyűlésén (nagygyűlésén), ahol határozatilag kinyilvánították Magyarországtól, a magyarországi köztársaságtól történő elszakadásukat és a Román Királysággal való egyesülésüket (1918. december 1.).[11]

Romániában

[szerkesztés]
1918–1940
[szerkesztés]
Erdélyi kormányzótanács
(középen Iuliu Maniu a tanács vezetője)
Találkozás Ferdinánd román királlyal
1919. május 23. – Békéscsaba
(háttal a király, körülötte 3 tábornok; jobbról Maniu mellett Mărdărescu tábornok, aki 1920-ban elrendelte a város teljes kiürítését, a lakosság román területre költözését)
Miron Cristea pátriárka
és a Román Nemzeti Párt vezetői

A gyulafehérvári nagygyűlést követően létrejött Erdélyben a kormányzótanács (Consiliu Dirigent al Transilvaniei), melynek vezetője lett (1918. december 2.). A tanács működése egész ideje alatt – módosuló cselekvési lehetőségekkel – a román csapatok által folyamatosan megszállt országrész ideiglenes kormányzati teendőit látta el. Az államhatalom-váltás közigazgatási irányítója volt. Előbb Nagyszebenben, utóbb, önfeloszlatásáig (1920. április 10.) Kolozsvárt működött.[11][22]

Erdély Romániával történő egyesülése után továbbra is a Román Nemzeti Párt (PNR) alelnöke maradt, ám rövid idő múlva, 46 évesen, a Párt elnöke lett (1919. augusztus 9.) A Nemzeti Liberális Párt (Partidului Național Liberal vagy PNL) vezetése a két párt fúzióját ajánlotta, de ő elutasította az egyesülést a liberálisokkal. – Az első országosan közös parlamenti választások eredményeként a PNT lett a román képviselőház legerősebb pártja (1919. november 8.). Így képviselőjeként bekerült a romániai parlamentben, ahol megszakítás nélkül, közel két évtizeden keresztül politizált (1919–1938).

Határozottan ellenezte, és sikerrel lépett fel a Párton belül jelentkező, a Párt megszüntetést akaró törekvésekkel. Szerintük, Erdély Romániával történt egyesítésével a Párt befejezte küldetését, teljesítette feladatát; a Párt lépjen fúzióra egy regáti (óromániai, ókirálysági) párttal és szüntessék be az önálló működést. Mint pártelnök, ekkor még határozottan úgy vélte: továbbra is szükség van egy olyan önálló pártra, amely főként az erdélyi románok érdekeit képviseli Romániában (1919 vége). – Az első választási siker ellenére rövidesen ellenzékbe kerültek (1920); alapjaiban még a kormányzótanácsban irányításával kidolgozott földtörvényt sem szavazták meg a parlamentben (1921). – Folyamatosan szembehelyezkedett a Kárpátokon túlra is terjeszkedő liberális pártiakkal. Erdély számára külön minisztériumot követelt, s azt, hogy a liberálisok zárják be erdélyi fiókszervezeteiket. A liberális pártvezetők továbbra is többször kezdeményeztek együttműködést pártjaik között, amiket következetesen elutasított.

A Román Királyság (Nagy-Románia) Alkotmányozó Nemzetgyűlését nem ismerte el. A választási visszaélésekre hivatkozva kizárólag liberális képződménynek tekintette azt. Nem kapcsolódott be az alkotmányozás folyamatába, s az alkotmányt sem szavazta meg (1923). – Az állandósuló politikai konfliktusok mégis arra késztették, hogy a liberálisok politikáját ellenző, nem-erdélyi politikai erővel szövetkezzék. Így a Román Nemzeti Párt (PNR) és a Ion Mihalache[* 6] által vezetett regáti Paraszt Párt (Partidul Ţărănesc PT) fúziójából jött létre az egész országra kiterjedő politikai céllal, érdekképviseleti igénnyel és feladatokkal a Nemzeti Parasztpárt (Partidul Naţional Ţărănesc rövidítése PNT!). Az új párt elnöke lett (1926. október 10.)[* 7]

A belső politikai válságokkal küzdő országban az országos tevékenységet folytató és megerősödő Párt vezetőjeként három alkalommal volt Románia miniszterelnöke (1928. november 10.–1930. június 7.; 1930. június 13.–1930. október 10.; 1932. október 20.–1933. január 14.).

Politikáját a demokratikus államrend minél teljesebb megvalósításáért, erősítésért való küzdelem,[* 8] s amikor szükség volt rá, akkor az előbb már kialakult demokratikus politikai sajátosságok védelméért, illetve a demokratikus jogállam helyreállításért való harc jellemezte.[* 9] Ugyanakkor arra törekedett, hogy a Párt ne veszítsen politikai támogatottságából, erejéből; ne morzsolódjék fel.[* 10]

1940–1947
[szerkesztés]

A második világháború elején jelentős területek elkerültek Romániától (1940 nyár és ősz).[* 11] A következő években az ország területcsökkenését eredményező döntések revíziója nemcsak külpolitikai, de belpolitikai törekvéseinek[* 12] is központi feladatát jelentette. Nagy-Románia újraélesztését, újraszervezését kívánta. – Vezetése alatt „Pro Transilvania” néven társaság alakult, melyben több párt képviseltette magát. Az egyesület célja a második bécsi döntés semmissé tételének elérése, az Észak-Erdély területének Romániához visszacsatolása volt. Dél-Erdélyben és a Bánságban különösen sikeresen politizáltak. A területek lakossága ismerte tevékenységüket. A románság elfogadta, támogatta őket. A Kolozsvárról Nagyszebenbe települt Ferdinánd Király Tudományegyetem a mozgalom központja lett. Ebben az időben jelentősen csökkent Dél-Erdély magyar lakossága. – Besszarábia területének szovjet elfoglalása (1940) erősítette bizalmatlanságát a szovjet kormány politikájában. Románia állami, politikai függetlenségét féltette, tartott a Szovjetunió agressziójától.

Az ország szempontjából sorsdöntő, kül- és belpolitikai fordulatot eredményező események előkészítői,[* 13] sikeres megvalósítói közé tartozott (1944. augusztus 23.). – A katonai diktatúra bukását, a demokratikus alkotmányos rend visszaállítását és az ország háborúból történt „kiugrását”[* 14] követően a Constantin Sănătescu 1.kormányában kinevezett államminiszter lett (1944. augusztus 24. – 1944. november 4.). A koalíciós jellegű kormányt a Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális Párt uralta. A Nemzeti Parasztpárt erőteljes támogatással rendelkezett a falvakban, és népszerű volt a középosztály demokratikus tagjai közt éppúgy, mint a jobboldali értelmiségiek, vagy a nacionalisták körében. Ő mindenhol ismert és legtöbb helyen elismert, politikai tekintély volt.

A román hadseregnek részt kellett vennie, s részt is kívánt venni Észak-Erdély „felszabadításában”. Csatlakozott a Szovjetunió Vörös Hadseregéhez, annak volt alárendelve.[* 15][23] – Az 1. Sănătescu-kabinet kormányzása idején több olyan rendelkezés született, amely az észak-erdélyi területen a német és a magyar nemzetiségű lakosok mindennapi életének ellenőrzését, korlátozását, illetve az elmenekült román közigazgatás minél előbbi újra szervezést, a lakosság visszatelepülését szolgálta volna.[* 16] A feladatok gyors és hatékony megvalósításához a fővárosban, de vidéken is önkéntesekből, félregulális (fegyverrel is rendelkező) szabadcsapatok szerveződtek.{[* 17] A szabadcsapatokká alakuló egy-egy csoport/ok nem hivatalos megnevezése „Maniu-gárda” lett. A gárdisták törvénytelenségek sokaságát – rablásokat, gyilkosságokat – követték el Észak-Erdélyben, de Erdély más vidékein is a magyarok ellen. – Az önkéntesekről, azok szerveződéséről a kormány magas-beosztású tagjaként tudnia kellett. Volt olyan fegyverrel rendelkező szabadcsapat, amelynek vezetőjét személyesen ismerte. Ugyanakkor senki sem kérte ki, és ő nem is adta személyes hozzájárulását ahhoz, hogy bármely gárda a nevét használja megnevezésében. A későbbiekben, a hatalomra törő és hatalomra jutó kommunisták, sem akkor, sem később, nem kívánták következetes jogi, és történeti feltárását, tisztázását: miért és hogyan tapadtak az 1944. őszi magyarellenes szabadcsapatok megtorló kegyetlenkedései a legjelentősebb parlamenti ellenfelükként fellépő Nemzeti Parasztpárt elnökének nevéhez. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság a szervezkedést nem akadályozta meg, és a gyilkosságsorozat megkezdését elnézte. Később a szovjet csapatok vezetőinek „támogatását” is felhasználva a kommunisták a nemzetiségek igazi védelmezőjének szerepében léptek fel. Sajtókampánnyal igyekeztek lejáratni – az elnökén keresztül – a Nemzeti Parasztpártot.[24] Utóbb hallgattak az eseményekről.

Nem volt jelen Moszkvában a szovjet–román fegyverszüneti tárgyalásokon (1944. szeptember 12.–13).[* 18] Pártja nem kapott képviseletet a 2. világháborút lezáró békeszerződés-szöveg kidolgozásának román delegációjába, majd a párizsi békeszerződések aláírásánál (1947. február 17.).[* 19]

A politikai fordulat után pár nappal a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében a Szovjetunió gyakorolta a hatalmat az országban (1944. augusztus 31.). Megkezdődött az ország szovjetesítése. A fasiszta rendszer felszámolásával párhuzamban – és gyakran annak ürügyén – megkezdődött a polgári erők kiszorítása a hatalomból.[* 20] A Szovjetunió segítő támogatásával (irányításával) megerősödött a Román Kommunista Párt (Partidul Comunist Român), s felmorzsolódott a polgári demokratikus intézményrendszer, gyorsan haladt az ország az egypárti politikai berendezkedés felé.[* 21] – Csalással ugyan, de a választás során többséget szerzett a baloldal (Blocul Partidelor Democrate) a parlamentben (1946. november 19.). Ez a politikai győzelem a Román Kommunista Párt hatalomra kerülését jelentette, hiszen a kommunisták pártja volt a győztes baloldali blokk meghatározó pártja. [* 22]

„Az utolsó szó jogán…”
1947. november 11.

A Nemzeti Parasztpárt mint ellenzéki párt a kommunista, a szovjettípusú, egy-pártrendszeren kiépülő államhatalom tovább építésének legfőbb politikai akadálya lett. A választási eredmény és a Párt (vezetői) elleni propagandahadjárat tömeghatása lehetőséget teremtett arra, hogy egy sikerrel végrehajtott provokáció után (1947. július 14., Tămădău-ügy) a Nemzeti Parasztpárt parlamenti képviselőit mentelmi joguktól megfosszák (1947. július 19.), a Párt működését törvényen kívül helyezzék, a vezetőket letartóztassák[25][26]. Az elkövetkező hónapokban többjüket évekig tartó börtönbüntetésre, őt, egy katonai bíróság „hazaárulás, az angol-amerikaiaknak kémkedés és felkelés kirobbantásának szándéka” vádjával életfogytiglani kényszermunkára, majd megváltoztatva azt az élete végéig tartó börtönre ítélte (1947. október 30.–1947. november 11.).[27]

Börtöncellája Máramarosszigeten

Halála

[szerkesztés]

A Nemzeti Parasztpárt elítélt vezetőivel együtt előbb (1947. november 27-től) a galaţi-i börtönben őrizték, majd több társával átvitték a mármarosszigeti börtönbe (1950. augusztus 14.). Szigorú felügyelettel magánzárkában elkülönítették, de Szigeten volt olyan időszak is, amikor Ion Mihalacheval volt egy helyiségben. Legyengülve, betegen, a cellájában elhagyottan, 80 éves korában halt meg (1953. február 5.) – Holttestét ismeretlen helyen, a rabok akkori és ottani temetési módjának megfelelően, egy gödörbe dobták. (Lehetséges, hogy Mármarosszigeten az ún. Szegények temetőjébe, ám senki nem tudja azonosítani a helyet, ami lehetett akár a börtön udvara, de a téli Tisza jege alá is kerülhetett a teste.) Halálának pontos ideje csak évek múlva a börtönben kiállított halotti anyakönyvi igazolásból lett biztosan tudottá (1957).

Emlékezete

[szerkesztés]
  • Szilágybadacsonyban a Maniu ház és múzeum – a családi temetőhelyen jelképes sírja található.
  • Máramarosszigeten a Kommunizmus Áldozatainak Emlékmúzeuma (Memorialul Victimelor Comunismului şi al Rezistenţei) – földszint 9-es szoba.
  • Emlékmű (szobor) Bukarestben a Forradalom terén (Piaţa Revoluţiei) – felavatták 1998. december 1-jén; Mircea Spataru Cornelius szobrász alkotása.
  • Intézmények (iskolák) viselik nevét.
  • A városokban utcák, terek kapták a nevét.

Megjegyzések

[szerkesztés]
 Az alábbi szakasz a szócikk egészéhez viszonyítva aránytalanul hosszú.
  1. ↑ Ősének, Mann Lőrincnek és fiának, Illésnek Badacin előnévvel 1699-ben I. Lipót magyar király nemességet adott. Iulius Maiu családfája – Hozzáférés ideje: 2012. június 8.
  2. ↑ Bărnuţiu Simion (Oláhbaksa, 1808. július 21. – Almásszentmihály, 1864. május 28.) – A balázsfalvi filozófiatanár az 1848-as forradalom idején az erdélyi románság legradikálisabb vezetője lett. Tárgyalni sem volt hajlandó Magyarország és Erdély uniójáról addig, míg az erdélyi románságot államalkotó nemzetként el nem ismerik. Szerinte a nemzeti jogok kiharcolása előbbre való, mint a gazdasági-társadalmi átalakulás. Az 1848. március 25-i román proklamációban mindenekelőtt egy román nemzeti gyűlés összehívását és azt követelte, hogy a románság legyen Erdély negyedik törvényes nemzete, s a jobbágyság töröltessék el. A kiáltvány így végződött: „Örökre átkozott legyen az a román, aki uniót mer kötni mindaddig, míg el nem lesz ismerve a román mint politikai nemzet.” – 1848. május 15-én a Balázsfalván tartott román nemzetgyűlésen az ő szelleme vált uralkodóvá, s egyik alelnökként a gyűlés főtárgyát is az ő beszéde alkotta. Ennek szellemében fogalmazták meg a román nemzet politikai programját, amelynek lényege a 16. pontban van: „A román nemzet kéri, hogy az országban lakó többi nemzet a Magyarországgal való uniót ne vegye addig tárgyalás alá, míg a román nemzet is nem lesz alkotmányos nemzet, tanácskozó és határozó szavazattal az ország törvényhozásában, és ha az erdélyi országgyűlés nélküle mégis belebocsátkoznék az unió tárgyalásába, akkor a román nemzet ünnepélyesen tiltakozik ez ellen.” – Az ő nézetei alapján az erdélyi románság Béccsel kívánt összefogni. 1848/1849-ben az osztrák szövetségben bíztak és a császáriakat támogatták. A szeptember 16–28. közötti második balázsfalvi román gyűlés követelte a nemzetiségek egyenjogúságát kimondó osztrák alkotmány Erdélyre történő kiterjesztését, s elhatározta a román lakosság mozgósítását és felfegyverzését. Ez indította el Erdélyben, a sok áldozattal járó magyar–román polgárháborút. – Az erdélyi magyarság politikai vezetői az erdélyi románság jelentős szellemi fejlődéséről és érzelmi átalakulásáról csak az 1848/1849-ben bekövetkező események hatására vettek tudomást.
  3. ↑ Petru Maior Diákegyesület: a pest-budai felső iskolák (tudomány- és műegyetem) román ajkú hallgatóinak 1862. február 9-én alapított irodalmi és önképző egyesülete volt. Az Egylet tagjai rendes, pártoló és tiszteletbeliek lehettek. Rendes tagok csak az egyetemi hallgatókból kerülhettek ki. Irodalmi–önképzőköri munkájuk többször érintkezett politikai jellegű programok megvalósításával. Így az Egylet működését kétszer rövidebb időre betiltották (1884-ben a Horea-ünnepély; 1885–1896-ban kiadták a Horia című könyvet, melyben a magyar nemzet ellen izgattak, román eszméket terjesztettek. A belügyminisztérium 1896. július 9-én kelt rendeletével az egyesület további működését megengedte.
  4. ↑ Partidul Naţional Român (PNR) – A Partidul Naţional al din Transilvania Românilor és a Partidul Naţional al Românilor din Banat şi Ungaria egyesülésével 1881. május 12–14-én alakult Nagyszebenben. Politikai pártként az erdélyi román nemzet, a Bánság, a Partium, Máramaros és Bukovina románságának érdekeit képviselte az Osztrák-Magyar Monarchiában.
  5. ↑ A frontról, Bécsen keresztül, haza igyekvő román katonákból, félreguláris csapatot igyekezett toborozni. A csoportot, a Szerb Királyság területén keresztül, Erdélybe szerette volna eljuttatni, s bekapcsolni azt a Monarchia elleni harcokba. Terve nem sikerült. − Bécsben valószínűleg találkozott, és megbeszéléseket folytatott az antant ott tartózkodó katonai diplomatáival is.
  6. ↑ Ion Mihalache (1882–1963) – romániai tanár, politikus. Parasztcsaládba született. Az első világháborúban hadnagy volt. A kisinyovi népgyűlés határozata alapján szervezte a Románia által megszállt területen a besszarábiai győztes népszavazását, amelyre hivatkozva Románia annektálta Besszarábiát. A román parasztság helyzetének javítása, a sikeres földreform érdekében megalapította a Parasztpártot (1918. december 18.). A Párt elnöke lett. Támogatta az Alexandru Vaida-Voevod vezette Román Nemzeti Párt-i kormány mezőgazdaságpolitikáját, s a kormányban mezőgazdasági miniszter volt (1919. december 16.–1920. március 13.). Széleskörű földreformot követően az önkéntes szövetkezeti gazdálkodásában látta a román parasztság felemelkedésének lehetőségét, a paraszti alapú ipari termelés megteremtését. A parasztság helyzetének javítását nemzeti érdeknek ítélte. Fontosnak tartotta, hogy a parasztság képviselői minél nagyobb számban kerüljenek be a parlamentbe. A földtörvénnyel és rendelkezéseivel (1921) elégedetlen volt. – A Román Nemzeti Párttal történt egyesülés után a Nemzeti Parasztpárt diktatórikus megszüntetésig (1947) annak egyik vezetője, leginkább alelnöke maradt. Rövid ideig, Maniu lemondását követően, pártelnök is volt. Többször kapott miniszteri megbízatást, vállalt ilyen feladatot (1928. november 10.–1930. június 7. – fölművelésügyi miniszter a 2. Mainu kormányban; 1930. június 7.–1930. június 13. – földművelésügyi miniszter maradt a pár napig élő 1. Gheorghe Mironescu kormányban is; 1930. október 10.–1931. április 18. – belügyminiszter a 2. Mironescu kormányban; 1932. október 20.–1933. január 13. – ugyancsak belügyminiszter a 3. Maniu kormányban). – A szélsőséges jobb- illetve baloldali politikai nézeteket elítélte és fellépett az ilyen törekvések ellen. Mint belügyminiszter föloszlatta a szélsőséges szervezeteket. Házkutatást tartatott az antiszemita, fasiszta Vasgárda helyiségeiben és bezáratta azokat. A szervezet több tagját letartóztatta (1931. január 4.). Hasonló intézkedéseket tett minden szélsőséges szervezet ellen a fővárosban, és a vidéken is. Nem tudta azonban megakadályozni, hogy a Vasgárda ne induljon a parlamenti választásokon. Politikusként – később – azt sem tudta hathatósan akadályozni, hogy II. Károly király az ország vezetésének tekintélyelvű, a diktatúra felé közelítő formáját érvényesítse. – Besszarábia és Észak-Bukovina kiürítésére, majd szovjet elfoglalása (1940. június 28.) ellenére csatlakozott a németek melletti háború ellenzőihez: támogatta a Nemzeti Parasztpárt részvételét egy, a németek elleni mozgalomba és az Antonescu-kormányt eltávolító államcsínyt (1944. augusztus 23.). – A országban növekvő szovjet befolyással együtt a Román Kommunista Párt sajtója egyre jobban támadta, igyekezett politikailag lejáratni, elszigetelni őt. Az 1. Petru Groza kabinet átalakításakor pártjának nem sikerült bejuttatni a kormányba (1945. december–1946 január). – Letartóztatták (1947. július 14.), és hazaárulás vádjával, egy katonai törvényszék életfogytiglani börtönre ítélte (1947. november 17.). Előbb a galaţi, majd a máramarosszigeti börtönben raboskodott, később Râmnicu Sărat (Buzău/Bodza megye) moldvai város börtönébe került, s ott halt meg (1963!).
  7. ↑ A Nemzeti Parasztpárt demokratikus és radikális elveket hirdetett, liberális szellemű törvényhozást, a kisebbségi jogok törvényes rendezését, a közigazgatás és az agrárkérdés reformját, a gazdaságban külföldi tőke bevonását, a közélet terén pedig a korrupció felszámolását ígérte.
  8. ↑ 1. kormánya (1928. november 10.–1930. június 7.) feladatának tekintette az előző években szinte folyamatosan liberális párti hatalmi befolyás visszaszorítását Romániában. Meg kívánta valósítani a közigazgatás decentralizációját, a kisebbségi jogok kodifikációját, a közélet megtisztítását a korrupciótól, stabilizálni szándékozott az ország pénzügyi-gazdasági helyzetét. A világgazdasági válság (1929) belpolitikájára is kedvezőtlenül hatott. A kormányának nem sikerült megvalósítani céljait.
  9. ↑ II. Károly király trónra történő visszatérése után (1930. június 8.) a lassan kiépülő királyi diktatúra elleni harc megkövetelte tőle, hogy kibéküljék a Liberális Párttal is. Mindazokat a politikai erőket tömöríteni kívánta maga körül, amelyek a demokratikus államrend helyreállítását követelték (1938. február). A két párt vezetői megértették, hogy az 1938-as alkotmány és az uralkodó intézkedései nemcsak a Vasgárda elleni fellépés volt, hanem a monarchia olyan önkényuralmi rezsimmé lett, amely a demokrácia rendszerén alapuló minden polgári párt megsemmisítésére törekedett.
  10. ↑ Törekedett arra, hogy a királycsoport elleni politikai küzdelmei lehetőleg ne ártsanak a Nemzeti Parasztpártnak. Rövid időre le is mondott a Párt elnökségről (1931. június 21.). A Párton belül azonban megkezdődött egyfajta szétfejlődés. − Eltávolodottak egymástól Alexandru Vaida-Voevoddal is (Román Front – Frontul Românesc – 1935. február 25.). A politikai élet jobbratolódása nyomán felfokozódott kisebbségellenes légkörben fogalmazta meg Vaida-Voevod numerus valachicus tervét, amely a közép- és felsőoktatásban korlátozta volna a kisebbségek részvételét (1935. március). Az elképzelést élesen bírálta, ellenezte, és nem támogatta. (A Párt parlamenti pozíciójának erősítése, és a királypártiak élre törésének megakadályozása reményében olyan választási paktumot kötött, amelynek tagja volt a szélsőséges Vasgárda is (1937).)
  11. ↑ A Molotov–Ribbentrop-paktum alapján Besszarábia és Észak-Bukovina területét, a Romániának adott szovjet ultimátum elfogadása után, elfoglalta a Szovjetunió – 1940. június 26–28.; a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély ismét Magyarország része lett – 1940. augusztus 30.; a craiovai bolgár–román tárgyalások eredményként Dél-Dobrudzsát átadták Bulgáriának – 1940. szeptember 7. – Az ország az 1918–1920-ban megszerzett területének mintegy a felét elvesztette. Nagy-Románia megszűnt létezni.
  12. ↑ A külpolitikai kudarcok II. Károly sikeres lemondatását segítették. Így a király körüli diktatórikus állami berendezkedést építő csoport politikailag felszámolódott. A nemzeti sérelem érzésének eluralkodása és a németek háborús győzelmei a jobboldal előretörését, a fasizálódást, majd a tengelyhatalmak oldalán történő háborúba lépést eredményezték (1940. november 23.). A németek oldalán a Szovjetunió elleni harcok indokoltságát csak Besszarábia katonai visszafoglalásáig tartotta elfogadhatónak. Amikor a német–román csapatok elérték a Dnyesztert, akkor a román hadak harctéri műveleteinek leállítását követelte (1942. augusztus).
  13. ↑ A politika militarizálásával a nemzeti legionárius állam a területi revíziós reményeket nem valósította meg. A tengelyhatalmak katonai kudarcai és az országban kiteljesedő katonai diktatúra arra késztették, hogy folyamatosan kapcsolatba legyen azokkal a politikai csoportokkal, akik ekkor már Ion Antonescu, a diktátor miniszterelnök leváltását, majd a Szovjetunióval a fegyverszünet bejelentését, a fegyverszüneti tárgyalások megkezdését kívánták I. Mihály királytól.
  14. ↑ 1944. március 24-én a Vörös Hadsereg elérte a Dnyesztert, és két nappal később a felső Prutot. A román hadsereg drámai helyzetbe került. A nyugati szövetségesek a Szovjetuniónak történő feltétel nélküli megadást kívántak. – 1944. augusztus 20-án a szovjet hadsereg támadást indított a Pruttól nyugatra, és délen Tiraspolnál. Két nap alatt elfoglalták Besszarábiát és Moldovát. Megnyílt az útjuk Havasalföld és a ploieşti olajmezők felé. Románia katonai tragédia előtt állt. A király bejelentette az ország katonai vereségét (1944. augusztus 23.), majd hadat üzent Németországnak (1944. augusztus 25.)
  15. ↑ Észak-Erdély visszafoglalására a román vezérkartól parancsot kapott az 1. és a 4. román hadsereg (1944. augusztus 30.). – A visszavonuló, illetve menekülő német és az őket üldöző szovjet csapatok, csapattöredékek elérték, és átlépték a Magyar Királyság határát (Úzvölgye – 1944. augusztus 26.); a szovjetek elfoglalták a Sósmezőt, az első magyarországi települést (1944. augusztus 27.) – A szovjet csapatok, harc nélkül, bevonultak Bukarestbe (1944. augusztus 31.). – Malinovszkij marsall a 2. Ukrán Front (szovjet) alá rendelte azt a két román reguláris hadseregcsoportot, amely Észak-Erdély területén harcolhatott. – A szovjet–román csapatok elfoglalták Sepsiszentgyörgyöt (1944. szeptember 8.), Székelyudvarhelyt (1944. szeptember 13.), Marosvásárhelyt (1944. szeptember 28.) Szamosújvárt (1944. október 14.) – Szovjet csapatok bevonultak Kolozsvárra (1944. október 11.); súlyos harcok után a szovjet–román csapatok elfoglalták Nagyváradot (1944. október 12.); a román és a szovjet hadsereg együttesen harc nélkül bevonult Nagykárolyba és Szatmárnémetibe (19454. október 25.).
  16. ↑ A belügyminiszter elrendelte az összes német és magyar nemzetiségű tisztviselő rendelkezési állományba helyezését, azaz a tényleges szolgálatból való felmentését. Az utasítás – amelyet a helyi szerveknek 24 óra alatt kellett végrehajtaniuk – kimondta, hogy a román közigazgatásban egyetlen német vagy magyar származású tisztségviselőt sem szabad meghagyni (1944. szeptember 12.). Parancsba adták, hogy a német és a magyar állampolgárokon kívül a német és magyar etnikumú személyektől is el kell kobozni a fegyvert és a rádiókészülékeket (1944. szeptember 19.). Elrendelték a magyar hadseregből megszökött, és erdélyi otthonaikba visszatért magyarokat hadifogolynak kell nyilvánítani; lágerekbe kell internálni őket (1944. október 19.). – Általános törekvés volt – „minden magyar fasiszta” jelszóval – szigorúan büntessék meg a magyarokat, a németekkel együtt – politikai hovatartozásra való tekintet nélkül, a kollektív bűnösség elvét elfogadva – háborús bűnösként kezeljék őket. A magyarellenes román közvéleményt még inkább ebbe az irányba terelte a több mint 200 ezer észak-erdélyi román menekült nyílt agitációja, a „történelmi pártokra” is jellemző negatív propaganda és a román sajtó egy részének uszító hangneme. Ebben elöl járt a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt, amely ismert és népszerű volt az erdélyi románság körében.
  17. ↑ A főváros egyik lapszerkesztőségében önkéntes zászlóaljak azonnali szervezéséről döntöttek, melyek nagyobbrészt a Regátban élő észak-erdélyi menekültekből és „más jó románokból” szerveződhetnek. Olyanokból, akik nem voltak aktív tagjai a hadseregnek. Az alakuló zászlóaljakba nők is jelentkezhettek. A szerkesztőségében arról határoztak, hogy a bukaresti önkéntes ezred Iuliu Maniu nevét fogja viselni, más zászlóaljak pedig olyan elnevezéseket kapnak majd, amelyek a magyar hadsereg Észak-Erdélyben 1940–1944 között elkövetett atrocitásai helyiséginek vagy az ekkor elhunyt román mártírok nevei. A vidéki alakulatok a szerkesztőségébe címzett kérelem alapján csatlakozhattak a jövőbeni hadtestekhez. Az önkénteseknek esküt kellett tenniük arra, hogy semmi szín alatt nem árulják el a román népet és annak nagy ideáljait. Szükség esetén egytől-egyig feláldozzák magukat, de arra is felesküdtek, hogy szentül betartják a katonai törvényeket és szabályzatokat. (1944. szeptember 1.). – A szervezés a román hadsereg vezérkarának tudtával, és aktív közreműködésével történt meg. 7 önkéntes zászlóaljat szerveztek; a létszám zászlóaljanként 300-tól 500 önkéntesig terjedt (1944. szeptember–október). Az önkéntesek felvételénél semmiféle előzetes ellenőrzés nem érvényesült: többségük így egykori vasgárdista, köztörvényes bűnöző, vagy egyszerű kalandor volt. A zászlóaljak jó része el sem jutott rendeltetési helyére, mivel tagjai útközben szétszéledtek és bandákba tömörülve fosztogatták, rabolták, gyilkolták a békés magyar lakosságot.
  18. ↑ A fegyverszüneti tárgyalásokon a Szovjetunió részéről Malinovszkij marsall, Románia részéről Barbu Alexandru Stirbey herceg – az uralkodóház tagja – vezetésével, Dumitru Damaceanu tábornok, Lucrețiu Pătrășcanu az 1. Sănătescu-kormány államminisztere, előbb az igazságügy-miniszter is a Román Kommunista Párt tagja és Gheorghe (Ghita) Popp a Nemzeti Parasztpárt parlamenti képviselője vett részt. – A moszkvai küldöttségéből személyében, mint a kormány államminiszterének kimaradása arra is utalhat, hogy sem ő, sem pártja, de a szovjetek sem kívánták jelenlétét a tárgyalásokon. A kormány külügyminisztere szintén a PNT képviselője volt. A külügyminiszter távolmaradása a moszkvai tárgyalásokból ugyancsak jelezhette, hogy a szovjetek a PNT kormányzati szintű képviselőjét nem tartották kívánatosnak a fegyverszüneti tárgyalások romániai küldöttségében. Ugyanakkor Gheorghe (Ghita) Popp a PNT képviselőjeként a 2. Sănătescu-kormányban, illetve a Rădescu-kormányban kormányzati szerepbe került. De már ő is kimaradt a kommunisták kormányzati hatalmának átvételét segítő első Groza-kormányból, s annak átalakításakor sem ő lett a Nemzeti Parasztpártot képviselő miniszter. – A tárgyalásokon Moszkva diktált, és Romániának mindenbe bele kellett egyeznie: jóvátétel-fizetése; a zsidóellenes törvények hatályon kívül helyezése; fasiszta csoportok tevékenységének betiltása; Besszarábia és Észak-Bukovina területének a Szovjetunióhoz csatolása; Szövetséges Ellenőrző Bizottság felállítása, és működésének engedélyezése Bukarestben; katonai részvétel a Vörös Hadsereg oldalán a Németország és szövetségesei elleni harcokban; a háború befejeztével a romániai háborús-bűnösök felelősségre vonása.
  19. ↑ A Párizsi Békeszerződések szövegének kidolgozásában részt vett román delegáció: a delegáció vezetője Gheorghe I. Tătărescu (liberális); a delegáció tagjai: Victor Antonescu (liberális, diplomata), Mitiţă Constantinescu (liberális, közgazdász), Dumitru Dămăceanu (tábornok), Gheorghe Gheorghiu-Dej (kommunista), Ion Gheorghe Maurer (szociáldemokrata–kommunista), Lucreţiu Pătrăşcanu (kommunista), Lothar Rădăceanu (szocialista–kommunista), Simion Stoilow (tudós – matematikus), Elena Văcărescu (írónő), Ştefan Voitec (kommunista újságíró) – A delegáció tagjainak kiválasztása jelezte a romániai politikai–hatalmi állapotokat a 2. világháborút követő 12–14 hónap eltelte után. Nemcsak a Nemzeti Parasztpárt, de a királyi udvar önálló politikai törekvései sem jelentek meg delegáció összetételében. A liberális politika képviselőinek mindegyike olyan liberális csoportokhoz tartozott, amely készséget mutatott a kommunistákkal történő kompromisszumra.
  20. ↑ A háborús bűnösök népbírósági felelősségre vonásánál, a romániai kommunisták a bírósági tárgyalásokat nemcsak Antonescu és társai megbüntetésére, de saját politikai vetélytársaik – a parasztpártiak, különösen annak elnöke, vagy a liberálisok – lejáratására is felhasználták (1946. május 6.–1946. május 17.) A népbírósági pereket már a kortársak közül sokan a nemzeti erők és a szovjetek támogatta kommunisták küzdelmeként szemlélték. – Hasonló jelenségek más közép-európai országban is megfigyelhetők.
  21. ↑ Petru Groza miniszterelnök Jassiban tartott beszédével indult a parlamenti választási kampány (1946. június 7.). Az ún. Ekésfront (Frontul Plugarilor), baloldali jellegű párt/párttömörülés, vezetőjeként beszédében az észak-erdélyi gyilkosságokra utalva kijelentette: „Az új Románia gátat vetett a gyilkosságoknak, amelyeket a történelmi pártok követtek el és annak idején Észak-Erdély elvesztését eredményezték… A történelmi pártok magatartása szovjetellenes, s a pártok vezetősége éles bírálattal illeti a szovjetbarát román politikusokat… a szilárd szovjet-román barátság felborítására törekednek, de gyűlölete szítanak a magyarok ellen is, mert rossz szemmel nézik Románia baráti kapcsolatait az új Magyarországgal.”
  22. ↑ Választási eredmények: az ún. demokratapártok blokkja (kommunisták, szociáldemokraták és egyéb baloldali pártok) 347–348 parlamenti hely, a helyek 84,10%-a; Nemzeti Parasztpárt 32–33 parlamenti hely, helyek 7,70 %-a; Nemzeti Liberális-párt 3 parlamenti hely, helyek 0,72%-a. – A legerősebb ellenzéki-párt a Nemzeti Parasztpárt maradt. (A „demokratikus”, „demokrata” kifejezés kisajátítása a baloldali pártok, a kommunista párt részéről hasonlóan történt az 1945 utáni magyarországi politikában is.)

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. április 29.)
  2. ↑ Encyclopædia Britannica (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. ↑ a b Brockhaus (német nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. ↑ Hrvatska enciklopedija (horvát nyelven). Miroslav Krleža Lexicographical Institute, 1999
  5. ↑ Munzinger Personen (német nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  6. ↑ SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  7. ↑ Rónai András: Uralomváltozás Erdélyben. In Erdély. Budapest: Magyar Történelmi Társulat. 1940.  
  8. ↑ Szarka László: Iratok az 1918. novemberi aradi magyar-román tárgyalások történetéhez. Regio, V. évf. 3. sz. (1994)
  9. ↑ Vincze Gábor: Román belpolitika - magyar szemmel. Magyar Kisebbség, II. évf. 1–2. sz. (1996)
  10. ↑ Magyar Országgyűlési Almanach 1906–1911 242. o. – Hozzáférés ideje: 2013. február 11.
  11. ↑ a b c d e f g Erdély története
  12. ↑ Stelian Mândruţ
  13. ↑ Bárdi Nándor–Wéber Péter  – a tanulmány részletesebben ír Manui politikájáról, félszólalásairól a magyarországi országgyűlésben.
  14. ↑ Szendrei Ákos
  15. ↑ Szávay István
  16. ↑ ifj Bertényi Iván
  17. ↑ Hóman Bálint, Szekfű Gyula V. kötet 596. o.
  18. ↑ Jászi Oszkár
  19. ↑ Szarka László
  20. ↑ Maruzsa Zoltán
  21. ↑ Bárdi Nándor–Wéber Péter  Manuit idézi az aradi tárgyalások jegyzőkönyvének töredékéből.
  22. ↑ Fráter Olivér
  23. ↑ Ravasz István
  24. ↑ Nagy Mihály Zoltán  – a tanulmányban részletesebben olvasható az I. Maniu elleni 1944 végi sajtókampányról.
  25. ↑ Durandin, Catherine 337–338. o.
  26. ↑ Hunya Gábor 216. o.
  27. ↑ Scurtu, Ioan

Források

[szerkesztés]
a. A román politika útja a passzív ellenálláshoz – In: XIII. fejezet: Politikai élet és nemzetiségi kérdés a dualizmus korában (1867–1918) – 1647–1663. o.
b. A „Memorandum” mozgalom – In: XIII. fejezet: Politikai élet és nemzetiségi kérdés a dualizmus korában (1867–1918) – 1655–1664. o.
c. A kiútkeresés válsága és új aktivitás a románoknál – In: XIII. fejezet: Politikai élet és nemzetiségi kérdés a dualizmus korában (1867–1918) – 1669–1674. o.
d. Az utolsó dualista kísérlet: Tisza István román tárgyalásai – In: XIII. fejezet: Politikai élet és nemzetiségi kérdés a dualizmus korában (1867–1918) – 1678–1687. o.
e. A koalíciós korszak és az utolsó bécsi kísérlet: Ferenc Ferdinánd műhelye – In: XIII. fejezet: Politikai élet és nemzetiségi kérdés a dualizmus korában (1867–1918) – 1674–1678. o.
f. Az aradi tárgyalások – In: XIV. fejezet: Forradalmak és nemzeti mozgalmak a Monarchia összeomlása után (1918–1919) – 1711–1715. o.
g. A gyulafehérvári román nagygyűlés – In: XIV. fejezet: Forradalmak és nemzeti mozgalmak a Monarchia összeomlása után (1918–1919) – 1715–1718. o.
h. A magyar impérium megszűnése Erdélyben – In: XV. fejezet: Kitekintés: Erdély útjára 1918 után – 1718–1724. o.

További információk

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Iuliu_Maniu&oldid=27270921”