Ugrás a tartalomhoz

Resicabánya

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Resicabánya (Reșița, Reschitz)
A város központja
A város központja
Resicabánya címere
Resicabánya címere
Közigazgatás
Ország Románia
Történelmi régióBánság
Fejlesztési régióNyugat-romániai fejlesztési régió
MegyeKrassó-Szörény
Rangmunicípium
KözségközpontReșița
Beosztott falvak
PolgármesterIoan Popa (2016–)
Irányítószám320011–320236
SIRUTA-kód50790
Népesség
Népesség55 181 fő (2021. dec. 1.) +/-
Magyar lakosság822 (1%, 2021)[2]
Község népessége58 393 fő (2021. dec. 1.)[1]
Népsűrűség295,44 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság208 m
Terület197,65 km²
IdőzónaEET, UTC+2
Elhelyezkedése
Térkép
é. sz. 45° 18′ 00″, k. h. 21° 53′ 25″45.300000°N 21.890278°EKoordináták: é. sz. 45° 18′ 00″, k. h. 21° 53′ 25″45.300000°N 21.890278°E
Resicabánya weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Resicabánya témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség
Ez a szócikk Resicabányáról szól. Hasonló címmel lásd még: Reste.

Resicabánya, az 1900-as évekig Resica (románul: Reșița, hagyományos helyi ejtés szerint Recița, németül: Reschitz vagy Reschitza, szerbül: Решица, csehül: Rešice) municípium Romániában, a Bánátban. Krassó-Szörény megye székhelye.

Fekvése

[szerkesztés]

Temesvártól 106 km-re délkeletre, a Berzava mentén tizenöt kilométer hosszan és annak mellékvölgyeiben fekszik. A felszínrajzi viszonyok, nyugatról a Dognácskai-hegységhez, délkeleten a Szemenik-hegységhez tartozó hegyek több részre osztják. A város körbeveszi a Kereszthegyet (Kreuzberg, Dealul Crucii), amelynek északi oldali sziklafala egy korábbi kőfejtő maradványa.

Nevének eredete

[szerkesztés]

Neve a 'folyócska' jelentésű délszláv rečica szóból ered. Először egy 1554-ben felvett defter említi, (modern török átírásban) Rıčiča alakban. Ezután 1569-ben Recsica, 1673-ban Reszinitza, 1690-ben Resicza, 1779-ben Oláh Resicza, 1799-ben Olah Repsicza, 1828-ban Valach Resitza. A külön közigazgatású falu ezután a Románresica, majd 1909-től egy-két évig a Resicafalu nevet is viselte. A mellette létrejött ipartelep először 1771-ben Retsiza, 1799-ben Német Repsicza és 1828-ban German Resitza. A Resicabánya nevet még Románresicával való egyesítése előtt vette fel.

Története

[szerkesztés]
Resicabánya a 20. század elején
A németresicai Istenanya Elszenderülése ortodox templom, kéményekkel
A Berzava, jobboldalt a Koch-villával
A Hegyi Bánát Múzeuma
A zsinagóga
A Muncitoresc ('Munkás') városrész az egykori Németresicán
A Morásza negyed
Govondár, a város északi része
A drótkötélpálya

Valószínűleg határában állott az először 1370-ben említett Borzafő vára, amely a 15. században kiváltságolt román kerület székhelye, 1429–35-ben a Német Lovagrend birtoka volt. Morásza negyed fölött, az egykori Ogășele határrészben 14–16. századi templom és torony alapfalait ásták ki.

A Török hódoltság után, 1717-ben a mai városközpont helyén fekvő későbbi Románresica (Kameral-Reschitz) 62 házból állt. A kormányzat 1718 és 1723 között elkezdte a rézbányászat és -kohászat fejlesztését, ekkoriban a tiroli Schwaz és Kitzbühel környékéről, Szomolnokról, Selmecbányáról, Besztercebányáról és Möllersdorfból érkezett bányászok, kohászok és mesteremberek dolgoztak itt. Az 1738-as török háborúban elpusztult.

1757-ben húsz románresicai családot telepítettek a mai gyár területére, akik a bogsáni üzemnek égettek faszenet. Itt, Románresica fölött a kamara 1769–71-ben megalapította Resicabányát (Németresicát). Első lakói Salzkammergutból, a stájerországi Aussee vidékéről és Bogsánból érkeztek, ők kezdték meg az üzem építését. Hozzájuk 170–180 környékbeli román férfi, majd 1776-ban 71 ausztriai német család csatlakozott. Első két, hét m³-es vasolvasztóját, a Franciscust és a Josephust 1771-ben helyezték üzembe, és a Berzava vizét elvezetve három és fél kilométer hosszú ipari csatornát építettek. (Ma ez a Schmelzgrabennek nevezett csatorna teljes egészében le van fedve, csupán beömlése látható.) Az új telep katolikus lakóit 1785-ig a ferencesek gondozták. 1776-ban szervezték római katolikus plébániáját és iskoláját. Üzemeit ugyanekkor az oravicai bányaigazgatóság felügyelete alá helyezték. 1779-ben, az úrbéri rendezéskor 490-en lakták.

Az üzemeket 1781-ben, a fűtőanyag-ellátás biztosítására harmincezer hektárnyi erdőbirtokkal látták el. 1785 és 1803 között a Berzaván úsztatták, majd Ferencfalváról tengelyen szállították a fát. 1783-ban évi két országos vásár tartására kapott szabadalmat. 1789-ben a törökök által kifosztott Oravicáról ide helyezték át a bányásziskolát. A Nápolyi Királyság 1793-ban húszezer gránátot rendelt a resicai üzemektől, amelyek ettől kezdve folyamatosan foglalkoztak hadianyaggyártással.

1793–98-ban sok olténiai román költözött be, akiket a korábbi lakosok țărannak neveztek el. A vaskohászathoz kötődő szénégetéssel, favágással és fuvarozással foglalkoztak. A románresicaiakkal állandó háborúságban élő resicabányai románoknak a bányakincstár 1800-ban külön ortodox egyházat szervezett, ám templomuk csupán 1818-ban épült fel.

1805 és 1816 között három nagyolvasztót építettek. 1828-ban 1098 fő lakta, jogállás szerint 209 házas zsellér, 180 jobbágy, 22 szolga, 17 házatlan zsellér és 16 kézműves családfő. 1837-ben görögkatolikus parókiát alapítottak Románresicán, amelynek 1839-re épült fel a temploma.

Az üzemeket 1846-ban korszerűsítették és átállították a dománi és székuli szén használatára. A magyar korona országaiban először itt gyártottak ekkor gőzgépeket, az olvasztók fúvóberendezéseihez. Ugyanekkor lóvontatású üzemi vasút is épült. 1846–47-ben kétszáz (160 római katolikus és 40 evangélikus) szlovák családot telepítettek be főként Szepes és Liptó vármegyéből, házaikat a krassócseri dombok lejtőire építették fel.

1848 tavaszán a németresicaiak megalapították a nemzetőrséget („Bürger-Garde”). Az üzemet Szlávy József, Graenzenstein Gusztáv és Zsigmondy Vilmos teljes egészében a forradalmi csapatok hadianyag-ellátására alakították át. November elején, a határőralakulatok ellen körülárkolták a várost. November 15-én a Dodg százados vezette szerb határőrök támadást indítottak, de a helyőrség visszaverte őket. 17-én védelmi bizottsága már az ellenségessé vált tirnovai románok ellen kért segítséget, majd a 19-én ideérkező honvédszázaddal együtt megtámadták és felprédálták a falut. December 18-án a karánsebesi román határőrök Traian Doda vezetésével megadásra szólították fel. A vagyonosabb resicaiak hajlottak volna a megadásra, azonban a védekezés mellett kitartók (köztük Gheorghe Pocrean ortodox pap) kerültek többségbe. Az első támadást vissza is verték, de a 24-én ismét támadó sereg immár nemcsak hatalmas túlerőt képviselt (állítólag tíz-tizenkétezer főt számlált), de nagy helyismerettel is bírt, ugyanis egyik vezetője a városi nemzetőrség egykori kiképzője, Martin Rain volt. A határőrök másnap bevették a várost, az üzemeket felgyújtották, a védők részben Dognácskára, részben a krassován falvakba menekültek. A harcokban elesett Georg Herglotz nemzetőrparancsnok, a székuli szénbánya tulajdonosa. A 189 házból 143 leégett, és a rövidesen kitörő kolerában meghaltakon kívül 70 és 80 közötti halálos áldozatot számoltak össze.[3]

Az üzemek helyreállításuk után 1851-től vasúti síneket is gyártottak. 1853-ban üzembe helyezték a Ferenc József altárnát, ezzel határában kezdetét vette a szénbányászat. Ugyanekkor ipari vasutat építettek Moravicára, 1856-ban Székulra. 1855-ben a bánsági iparvidék 1300 km²-es területével együtt az akkor megalakult StEG (1883-tól Osztrák–Magyar Államvasút-Társaság) kapta kilencven évre koncesszióba, amely Resicát szemelte ki bánya- és kohóművei központjává. A gyár továbbra is gyártott hadianyagot, egyben elkezdték újabb korszerűsítését. 1850-ben Cseh- és Morvaországból kb. száz családot, az osztrák tartományokból szénégetőket, 1857-ben a csehországi Rokycanyból 72 szénbányászcsaládot, az 1850-es–60-as években olasz kőfaragókat és kőbányászokat és francia hengergyári munkásokat költöztettek be. Resicabányát (Németresicát) 1858-ban a gyártól független községgé szervezték, első jegyzője a magyar Bíró Béla volt.

1859-ben üzembe lépett a tűzálló (samott-) téglagyár. 1860-ban létesült első gyógyszertára. 1862-ben kaszinót alapítottak benne. A szénszállítás céljára Domán felé 1864-ben kifúrták a 2772 méteres Ferenc József-alagutat, amelyen előbb ló, 1876-tól gőzmozdony vontatta szerelvények haladtak át. Resicai bejárata a mai mozdonygyárnál volt. (Ma már nem lehet végighaladni rajta, mert 1960-ban lezárták.) 1864-ben újrakezdődött a faúsztatás a Berzaván. Ferencfalvától délre indultak útnak a fatörzsek, amelyekből faszenet állítottak elő. Ekkor már öt, tizenhárom méter magas olvasztókemencéje működött. 1866-ban a StEG saját üzemi távíróvonalat épített ki Resica és Bécs között.

1868-ban itt adták át az első Bessemer-konvertert Magyarországon. 1869-ben jelent meg a Die Berzava című, német nyelvű hetilap első száma, amely egészen 1904-ig adtak ki. 1870-ben kezdődött meg Resicabányán az acél vasúti hidak gyártása, az első hidat a StEG Brünn–Stadlau-vonala számára készítették. 1871-től az acélsín-hengerműben vasúti síneket is gyártottak. 1874-ben itt készültek a Turnu Severin–Bukarest vasútvonal sínei.

1861-ben munkás önsegélyező egylet alakult benne. A helyi születésű Farkas Károly 1868-ban létrehozta a lassalle-iánus Allgemeiner Arbeitersverein helyi szervezetét. 1876-ban a Párizst megjárt Brodnyánszky János műbútorasztalos vezetésével megalakult az Arbeiter-Bildungsverein/Resicai Munkásönképző Egylet, amely alapszabályában is hangsúlyozta soknemzetiségű voltát.[4] A hatóságok rövid úton betiltották az önképzőkört.

1872-ben itt gyártottak Magyarországon először gőzmozdonyt. A Resica belső használatra, keskeny nyomtávra készült, és a következő évben még két másik követte, a Bogsán és a Hungária. Ugyancsak 1872-ben alakult meg az egyesült evangélikus–református egyház, amelyből majd 1889-ben válnak ki és emelnek saját templomot a reformátusok. 1873-ban iparvasút épült Bogsánon át Vaskőig. A vasércet Vaskőn kívül még Delinyestről, Ohábicáról és Tirnováról szállítottak ide. 1875-ben 72 cseh család települt be. 1875–78-ban volt hivatalban Németresicán az első román bíró, Gheorghe Jianu.

1876-ban felépült az akkori Magyarország első Siemens–Martin-kemencéje és az ahhoz kapcsolódó hengermű, amely vasúti kerékabroncsokat gyártott. 1881-ben hatszáz munkás részvételével sztrájk zajlott le.[5] 1882-ben kezdődött meg a vasúti hidak mellett a közúti hidak gyártása. Elsőként a szegedi Tisza-híd készült el, amely sajnos mára elpusztult. 1883–85-ben, kísérleti jelleggel megindult a villamosenergia-termelés. 1886-ban újraszervezték a kohászati iskolát, amelyet 1894-ben magyar nyelvűvé tettek, 1900-ban pedig új épületbe költöztettek (a mai Str. Furnalelor 13/b). Ugyancsak 1886-ban jelent meg először, majd az 1940-es évekig folyamatosan újabb lapja, a Resiczaer (később Reschitzaer) Zeitung.[6] Ekkor már három nyomda működött Resicán (a Wunder, Stein és Weiß cégek). 1887-ben megalakult a helyi Magyarnyelv-terjesztő Egyesület. 1899 és 1918 között Resicai Lapok címmel magyar nyelvű hetilapja is megjelent.

Az 1890-es években a vas- és acélkohászati művek új nagyolvasztókat épített a négy régi helyett. A századvégen a gyár évi 45 ezer tonna nyersvasat termelt. 1896-ban Resicabánya (Németresica) határa 10 562 holdra terjedt ki, amelynek 86%-a volt erdő (főként bükkösök), 5%-a rét és 4%-a legelő. Majdnem a teljes terület a StEG tulajdonát képezte. Románresica 3976 holdas határának 27%-a volt legelő, 26%-a erdő, 21%-a rét és 11%-a szántó. Mivel a városnak nem volt földművelése és állattenyésztése, az élelmiszert a környező falvakból kellett beszereznie. 1897-ben létrejött a Resicai Első Takarékpénztár, majd 1899-ben a Resicai Népbank. 1900-ban rövid ideig hivatalosan jóváhagyott szakszervezet is működött Resicán (Reschitzaer Allgemeiner Arbeiter Gewerkverein, Tokárszky Bálint vezetésével), a rákövetkező évben azonban egy sztrájk ürügyén a hatóságok ezt feloszlatták, vagyonát elkobozták. 1905-ben felépült első nem nehézipari üzeme, a faszeszgyár (lepárló). 1907-ben Románresicán létrehozták a vasbetonépítési szakiskolát.

Mind Resicabánya, mind Románresica 1907-ben alakult kisközségből nagyközséggé.[7] A két községet 1911-ben egyesítették, de az egyesült járási székhely akkor sem nyert városi címet. 1881 óta területe az egyesült Krassó-Szörény vármegyéhez tartozott. Az első világháború előtt négy szálloda működött benne. Ipari létesítményei ekkor a négy nagyolvasztó, a hídgyár, a gép- és lövedékgyár (amelyet 1889–91-ben helyeztek át a Berzava bal partjára), a hengermű, a falepároló, a samott-téglagyár és a villanytelep voltak. Ezek összesen mintegy 5800 munkást foglalkoztattak. Az utcákon állandó volt a füst, por és zaj. 1910-től fegyvereket is gyártottak benne, az első világháború alatt a fegyver- és lőszergyártás vált a resicai gyárak fő profiljává.

1918 novemberében bevonult a szerb hadsereg, amelyet januárban francia megszálló erők váltottak fel. Március 27-én egy Adolf Roth nevű, munka közben meghalt munkás temetése a francia megszállás elleni tüntetéssé változott, amelyen Otto Müller és Bálint Miklós gyárigazgatók is részt vettek. Június 3-án vonult be a román hadsereg. A StEG Romániához került vagyonából 1920-ban létrehozták az UDR-t (Resicai Üzemek és Birtokok). A két világháború között a román hadsereg számára gyártottak itt hadianyagot. 1923-ban újraindították a gőzmozdonygyártást, az új gyár 1944-ig 557 gőzmozdonyt gyártott. 1924-ben Romániában elsőként gyártottak olajfúró tornyot, majd rendszeresítették a kőolajbányászati berendezések gyártását a romániai olajmezők számára. 1929-ben nyilvánították várossá. A két világháború között a romániai szociáldemokrácia egyik fellegvárának számított. 1926-ban hat hetes sztrájk színhelye volt, az 1932-es községi választásokon pedig 67%-ot szerzett a szociáldemokrata párt. 1935-ben az UDR Románia legnagyobb ipari üzeme volt, 12 838 alkalmazottal (közülük Resicán mintegy hatezren dolgoztak). Ebben az időben a helyi magyarság kulturális életét a Resicai Magyar Kulturegylet fogta össze.

Az első világháború előtti 122 ezer tonnás éves acéltermelést 1943-ra 234 ezer tonnára növelték. A Hermann Göring Werke a részvények többségének megszerzésével 1941-ben gyakorlatilag átvette a resicai acélművek irányítását, igazgatójává egy birodalmi németet neveztek ki. A második világháború alatt ismét főleg fegyvert és lőszert gyártott.

1944-ben megépült a várost Aninával összekötő keskeny vágányú vasút, amely azonban csak az 1960-as évekig működött. Német lakosságát 1945-ben kényszermunkára hurcolták, közülük 460-an haltak meg a Szovjetunióban vagy odafelé a vonaton.[8] A mozdonygyár háborús jóvátétel címén 1946 és 54 között 24 széles nyomtávú mozdonyt készített a Szovjetunió számára. 1946-ban megkezdték a 150 000-es mozdonyok gyártását. Üzemei 1947-ben már tizenháromezer főt foglalkoztattak.

Gyárait 1948-ban államosították. A vas- és acélművek és a gépgyár 1954-ig szovjet vezetés alatt állt. 1949-ben leválasztották, majd 1955-ben elhelyezték a városból a kőolajipari gépeket gyártó egységet. A szocializmus alatt teljesen átalakították a városképet. Az egykori Németresica nagy részét és Románresica szinte egészét lerombolták, utóbbi helyén az 1970-es és 80-as években új városközpontot építettek. A sokszorosára duzzadó lakosság elhelyezésére új negyedeket kellett létesíteni, és a város az egyetlen lehetséges irányba, észak felé terjeszkedett. Először a mai városközponttól északnyugatra fekvő Lunca Pomostului negyedet építették föl az 1950-es években, majd az évtized végén a Morásza (Moroasa) negyedet a hegy lábánál. 1961-ben kezdték meg az addig Kölnikhez tartozó területen a Govondár (Govândari, hivatalos nevén Lunca Bârzavei) negyed kiépítését, amely mára a korábbi várossal megegyező méretű, és négy lakótelepből áll. A hetvenes években egy második ütemben bővítették a morászai negyedet, 1972 után a korábbi Románresica Berzava bal parti részén fölépítették az új városközpontot (Centrul Civic), a nyolcvanas években pedig már a Berzava jobb partján is épültek tömbházak.

Az acéltermelésnek addig gátat szabott a környéken bányászható vasérc és a kokszolható kőszén mennyisége. A tervgazdálkodás időszakában, kezdetben szovjet, majd egyéb vasérc- és kokszimport segítségével egymillió tonna fölé tornászták föl az éves acéltermelést. Az ötvenes években lecsapolták a Mociur határrészt, és acél-, vas- és színesfémöntödét építettek rajta fel. 1962-re létrehozták a Berzava víztározórendszerének újabb elemét, a Székuli víztározót. 1964-ben készült el a Dománba vezető drótkötélpálya, amely a Kereszt-hegy nyugati oldalán halad el és 1992-használták. (A létesítmény a város egyik jelképévé vált.)

A Metalul Reșița csapata 1954-ben megnyerte a román labdarúgó kupát. 1958-ban a hídgyártást áthelyezték Boksánbányába. 1961-ben megszüntették a gőzmozdonyok gyártását, viszont 1960-tól motorokat gyártottak dízelmozdonyok számára. 1962-től itt állították elő a romániai vízerőművi turbinákat. 1968-ban municípiummá és az akkor létrehozott Krassó-Szörény megye székhelyévé nyilvánították. Az 1980-as években megkezdték a kokszolómű korszerűsítését, mert az acélgyártás energiaproblémákkal küzdött. 1989-re az acélművek és a többi üzem több mint húszezer főt foglalkoztatott, de rendkívül rossz hatékonysággal működött. A zsil-völgyi és az aninai szén csak az energiaszükséglet tizedét tudta biztosítani, a többit importból szerezték be, illetve kisebb részt vízenergiával pótolták. 1994-ben leállt a kokszolómű, majd a kohászat is, és az ezredfordulóra ötezer főre csökkent a nehéziparban dolgozók száma. A vas- és acélkohászati műveket második nekifutásra sikerült privatizálni: az orosz TMK vette meg, egy euróért.

A helyi magyarság kulturális életében a Platanus Magyar Kultúregyesület játszik szerepet.

Demográfia

[szerkesztés]

Népszámlálás

Nemzetiségi (anyanyelvi) csoportok
Év Népesség Románok Németek Magyarok Szlovákok Délszlávok[9]
1880 (a)[10] 9365 2179 4839 477 783 16
1890 (a) 12 819 2582 7425 868 931 32
1900 (a) 14 935 3124 8761 1296 665 75
1910 (a) 17 384 3796 9435 2713 549 >168
1920 (n)[11] 17 159 3779 10 969 1278 ? ?
1930 (a) 19 868 5842 11 004 2229 270 87
1941 (n) 25 062 9453 12 096 1861 ? ?
1948 24 895 13 765 7545 2251 ? ?
1956 (n) 41 234 26 154 9158 3511 349 338
1966 (n) 55 752 39 760 9846 4008 239 620
1977 (n) 78 346 61 766 9274 4402 154 920
1992 (n) 92 516 79 518 5045 4009 167 1270
2002 (n) 79 869 70 988 2542 2966 97 1126
A Resicza, az első Resicabányán gyártott mozdony
Művelődési ház (volt munkásotthon, 1936-ban a helyi születésű budapesti építész, Max Müller/Müller Miksa tervei alapján épült)
Városháza

Látnivalók, érdekességek

[szerkesztés]
  • A Havas Boldogasszony római katolikus templom 1846 és 53 között épült.
  • A volt románresicai ortodox templom 1872-ben épült. Az új városközpont tervezésekor állítólag maga Nicolae Ceaușescu adott utasítást lerombolására, hogy a város főterén ne álljon templom. A városi vezetők azonban 1985-ben síneken vontatták ötven méterrel arrébb, és egy tömbházzal takarták el.
  • A város felett 1903–04-ben épített Grebla-vízerőmű ma is az eredeti Pelton–Ganz-turbinával működik.
  • A Hegyi Bánát Múzeuma gyűjteménye a környék ásványaira, ipartörténetének dokumentumaira, néprajzára, képzőművészetére és régi román könyvekre terjed ki.[13]
  • Az 1972-ben létesített, szabadtéri mozdonymúzeumban tizenhat mozdony látható. Az első Resicán készült mozdonyon, az 1872-es Resiczá-n, a StEG bécsi gyárában 1909-ben készült, erdei vasutakon használt CFF 704–209-en és a Henschel gyár 1921-es 50 025-jén kívül az 1923 és 1961 közötti resicai mozdonygyártás felújított termékei.[14]
  • A Kereszt-hegy tetején az 1848-as harcokban elesett Georg Herglotz emlékére 1874-ben állított vaskereszt, amelyhez kálvária vezet. 1848 decemberében a védők a hegy tetején állították fel ágyúikat. A helyi hagyomány szerint a kereszt védte meg a várost a bombázásoktól a II. világháborúban. A hegy nevét a kommunista időszakban Dealul Crucii-ról ('Kereszt-hegy') Dealul Maré-ra ('Nagy-hegy') változtatták.[3]
  • A Paul Iorgovici Megyei Könyvtár (Str. Paul Iorgovici 50.) a 19. század utolsó negyedéből való egykori Friedmann-házban működik.[15]
  • Koch-villa (1900, Str. Bega 1), az 1771-ben ásott ipari csatorna (Schmelzgraben) beömlésénél.
  • A mór stílusú zsinagóga (Strada Mihai Viteazu 8.) 1907-ben (más forrás szerint 1914-ben) épült. A (neológ irányzatú) resicai zsidó hitközségről az első adat 1870-ből való.[16]
  • A volt görögkatolikus templom, a mai ortodox esperesi templom 1908-ban épült.
  • A Diaconovici-Tietz Líceum az egykori magyar állami fiúpolgári jogutódja. Impozáns épülete 1912-től egészen 35-ig készült. Német tannyelvű osztályok minden szinten és magyar nyelvű alsó tagozat működnek benne.[17]
  • Az 1937-ből való Berzava-híd („Podul de la vamă”) Románia első hegesztett hídja.
  • Az 1945-ben deportált németek 1995-ben, Hans Stendl készítette emlékműve az egyetlen ilyen emlékmű Romániában.
  • A városnak állandó társulattal rendelkező színháza is van, a Resicabányai Nyugati Színház.
  • Micul Sodul-barlang

Oktatás

[szerkesztés]

A városban egy egyetem (Eftimie Murgu Egyetem, műszaki és közgazdasági–közigazgatási karral) és tíz középiskola (egy főgimnázium, három elméleti líceum, művészeti líceum, baptista líceum, közgazdasági kollégium és három ipari iskolacsoport) működik. Krassó-Szörény megyében egyedül itt (a Diaconovici-Tietz Líceumban) folyik magyar nyelvű általános iskolai oktatás.

Az utolsó működő resicai nagyolvasztó
Görögkatolikus templom
Az acélmű 1970-ben

Itt születtek

[szerkesztés]

Testvérvárosa

[szerkesztés]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ 2021-es romániai népszámlálás. Nemzeti Statisztikai Intézet
  2. ↑ 2021-es romániai népszámlálás (román nyelven). Nemzeti Statisztikai Intézet, 2023. (Hozzáférés: 2024. január 21.)
  3. ↑ a b Nicolae Magiar – Eduard Magiar: Monografia municipiului Reșița. Cluj-Napoca: Grinta, 2015, 49. o.
  4. ↑ Vajda Lajos: Erdélyi bányák, kohók, emberek, századok. Bukarest, 1981, 386. o.
  5. ↑ Uo., 393. o.
  6. ↑ 'Reschitzer, Reschitzaer, Reschitzarer oder wie?'. [2005. március 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. június 29.)
  7. ↑ Belügyi Közlöny 1907, 2. o.
  8. ↑ Eusebiu-Marcel Narai: Aspecte privind situația minorității germane din județele Caraș și Serevin în anii 1944-1948. Analele Banatului, Arheologie – Istorie 2008, 329. o.[halott link]
  9. ↑ Főként krassovánok.
  10. ↑ Anyanyelvek szerint.
  11. ↑ Nemzetiség szerint.
  12. ↑ 2002 óta a városban ukrán ortodox egyházközség is létezik.
  13. ↑ A múzeum honlapja (románul)
  14. ↑ A mozdonymúzeum képes ismertető füzete Archiválva 2013. augusztus 10-i dátummal a Wayback Machine-ben (románul)
  15. ↑ A könyvtár blogja.
  16. ↑ Emeric Miki Marosi: Pagini din istoria evreilor la Reşiţa. Arad, 2008, 14. o.
  17. ↑ Az iskola honlapja[halott link] (angolul), (németül) és ismertetés az iskola monográfiájáról[halott link] (magyarul)

Források

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Resicabánya&oldid=27253505”